„Apa, találj nekem új anyukát és apukát!” – Kritika Az örökbeadás című filmről

TóCsa | 2021. December 20.
Ritkán fordul csak elő, hogy egy gyerek örökbefogadó szülőjét az igazi szülő választhassa ki. Egy ilyen hihetetlen, mégis igaz történetet mesél el Az örökbeadás, a film, ami még a legkeményebb szívűeket is meglágyítja és garantáltan megríkat.

Egy férfi ablakokat mos egy észak-írországi városban. Feláll a létrájára és minden egyes ablakkal egy új életbe pillanthat be. Elgondolkodhat, miért áll a szoba közepén egy rafting csónak, vagy milyen életet élhetnek azok, akik abban a lakásban élnek. John nem egy leskelődő perverz, egyszerűen csak teszi a dolgát, az ablakmosás a munkája. Sosem tett másképpen, ő mindig csak tette a dolgát. Jóképű, fiatal, életerős férfi, mégis van benne egyfajta szomorúság, melankólia, ami körbelengi őt. John aztán hazamegy, ahol egy bébiszitter vigyáz a négyéves kisfiára, Michaelre, amíg ő az ablakokat mossa. Folytatódnak a hétköznapi életképek. Egy atyai ölelés, esti felolvasás a mesekönyvből, közös evés, aztán reggel az apa elviszi kisfiát a helyi óvodába.

Az már ennyiből is nyilvánvaló, hogy John egyedül neveli Michaelt, de valahol legbelül sejtjük, hogy itt a háttérben valami más is lapul, csak nem tudjuk, hogy micsoda. Aznap délután ismét Johnékat követjük, ahogy éppen egy szép családi ház környékén sétálnak egy házaspár és egy nő társaságában, és a férfi arról mesél nekik, mennyi mindent megadnának a kis Michaelnek, ha az ő fiuk lenne. Elsőre nagyon furcsa mindezt hallani, John ráadásul nagyon rezignáltan reagál az elhangzottakra. Hamarosan kezd összeállni a kép: örökbe akarja adni a fiát. Talán ők ketten nem tudnak megélni a férfi ablakmosói fizetéséből, és inkább másnak adja a gyereket, hogy jobb körülmények között nőhessen fel? Nem ez a helyzet. John halálos beteg.

Daniel Lamont és James Norton (Fotó: Mozinet)

Igaz történet alapján

A film mindezt nem drámai képsorokban tárja elénk, inkább csak mintegy mellékesen hangzik el. John nem most tudta meg, hogy beteg, egy ideje tisztában van ezzel. Már volt ideje megbarátkozni a halál gondolatával, és elsősorban nem is önmaga, a saját sorsa érdekli, hanem az, hogy mi fog történni a négyéves kisfiával, ha ő már nem lesz. Ennek a helyzetnek köszönhető, hogy John a kezébe veszi az irányítást, és úgy dönt, hogy ő választja ki a kisfia új családját, amíg még teheti. Hiszen ki tudná, ki és mi lehet a legjobb a kis Michaelnek, ha nem ő?

Az örökbeadás című filmet látva azt gondolnánk, hogy ilyen elképesztő történet csak egy forgatókönyvíró fejéből pattanhat ki, de ahogy lenni szokott, a legfurcsább történeteket az élet írja.  Az olasz születésű, de már régóta Nagy-Britanniában alkotó rendező, Uberto Pasolini (semmi köze a másik Pasolinihez, viszont rokona Luchino Viscontinak, de ez már egy másik történet) egy angol napilapban talált rá erre a meglehetősen figyelemfelkeltő történetre, és azonnal a nyomába eredet. A cikkben mindössze annyi állt, hogy egy kisfiát egyedül nevelő, halálos beteg apa a halála előtt az örökbefogadási szakemberek segítségével maga választott új családot a gyermekének. Pasolini felvette a kapcsolatot az érintett szakemberekkel, akik megerősítették neki a sztori hitelességét, viszont addigra a férfi már halott volt, így vele nem beszélhetett, a gyerek és az új családja adatait pedig a gyermek védelme érdekében a hivatal nem adhatta ki, így meg kellett elégednie az alapinformációkkal. Ez viszont már elég volt neki ahhoz, hogy kitaláljon egy filmet a nem mindennapi örökbefogadás köré.

Az eszköztelenség diadala

Egy ilyen történet még leírva is annyira erős és annyi érzelmet és gondolatot vált ki az emberből, hogy rossz kezekben ez a film könnyen giccstengerré változhatott volna, ahol szól a hegedű és a lágy zongoraszó, folynak a könnyek és kitörnek az érzelmek, a cél pedig az, hogy nézőként annyi papírzsebkendőt használjunk el a film alatt, ami már érezhető bevételnövekedést jelent a pézségyártó iparágnak. A Hallmark Channel tele van hasonló igaz történet alapján készült borzalmas giccsekkel, de szerencsére Az örökbeadás meg sem próbál a nyomdokaikba lépni. Hétköznapi életképekben, a hatásvadászat legkisebb jele nélkül mesél, és nem is történetet akar mondani, hanem egy emberi kapcsolat bemutatására fókuszál. Egy apára, akinek mindenét a fia jelenti, és egy kisfiúra, aki lassan kezdi felfogni, hogy bármennyire szereti az apukáját, ők ketten már nem lesznek együtt sokáig. Mindennapi tevékenységek közben bontakozik ki előttünk a viszonyuk, és borzalmasan igazságtalannak érezzük, hogy egy ennyire szeretetteli kapcsolat végét láthatjuk.

Jelenet Az örökbeadás című filmből (Fotó: Mozinet)

Ehhez persze kell az is, hogy Az örökbeadásban minden színész visszafogottan játszik, az érzelgős/érzelmes pillanatok tényleg csak nyomokban vannak jelen, pont annyira, amennyire feltétlenül muszáj. Daniel Lamont négyévesen természetesen nem színészkedik, csak létezik a kamerák előtt, de ezt pazarul csinálja, míg a főszerepet alakító James Norton azért nagy találat, mert látszólag minden ellene szól, hogy jó legyen a szerepre, ő mégis tökéletesen kelti életre a korai halálra ítélt férfit, aki élete legnehezebb döntése előtt áll. Ők ketten még egy utolsó közös utat tesznek meg együtt, és ezen az úton számos családot látogatnak meg, hogy az apa eldöntse, mi lehet a fiának a legjobb. Azonban tökéletes család nincs, így tökéletes döntés sem, és erre Johnnak is rá kell döbbennie a nézőkkel egyetemben. A film pedig úgy is eléri, hogy a könnyeinkkel küzdjünk a nézése közben, hogy látszólag semmit nem tesz ezért.

Az örökbeadás december 23-tól látható a mozikban.

Exit mobile version