Néhány órával az interjú előtt kiállítást bontott, aztán gyerekfoglalkozást tartott. A beszélgetés után már megy is tovább, előbb a Ráday utcába egy független színházba, aztán a műhelyébe, dolgozni. Saját bevallása szerint ez egy teljesen átlagos hétköznap. Ahogy leül, automatikusan felkap egy tollat, és szórakozottan rajzolgatni kezd. Az már első pillantásra látszik, hogy Debreczeni Imre nem egyszerűen festőművész és tanár: valami olyan motor hajtja, amiből sosem fogy ki az üzemanyag.
Innen szép nyerni
Pedig Imre életében semmi sem jött könnyen: sok nehézségen kellett magát átküzdenie, mire megtalálta, hogyan foglalkozhat azzal, amire hivatott. Mert az sosem volt kérdés számára, hogy semmi más nem érdekli, csak a rajzolás és a festés.
„Szerintem erre születtem – mondja. – Először akkor találkoztam papírral és ceruzával, amikor egyéves voltam. Édesapám akkor építette a házat, nem volt pénze játékra. Úgyhogy levette az ácsceruzát a füle mögül, fogott néhány lapot, betette mellém a járókába, és én valamit elkezdtem vele csinálni. Gyakorlatilag azóta sem hagytam abba: nem is emlékszem olyan időszakra, amikor ne festettem vagy rajzoltam volna.”
Debreczeni Imre festőművész (Fotó: Csomor Ádám)
Imre szülei az első perctől nagy szeretettel, és főleg rengeteg türelemmel kísérték fiukat az általa választott pályán. Igaz, ez az első időkben azt jelentette, hogy valahogy meg kellett óvni saját magától, a kisfiú ugyanis hatalmas bajkeverőnek bizonyult. Balesetek, verekedések: folyton történt vele valami.
„A baleseti sebészeten fejből írták már a nővérek a TAJ-számomat – meséli Imre. – És emellé még jött az, hogy nagyon súlyos beszédhibában szenvedek, plusz diszlexia, diszgráfia, enyhe Asperger- szindróma: szóval nem volt velem egyszerű. Ennek összetett okai vannak: születésem közben volt egy kis komplikáció, ami átmeneti oxigénhiányt okozott, illetve, amikor kicsi voltam, a hozzám nagyon közel álló nagyapám meghalt, és ez lelkileg nagyon megborított. Aztán már iskolásként volt egy komolyabb balesetem: elütött egy autó, és a kórházban, ahol gyakorlatilag vissza kellett varrni a fülemet, csináltak egy koponya CT-t. Az eredményeket megnézve az orvos megkérdezte a szüleimet, hogy van-e beszédhibája a gyereknek, mert a beszédközponton látszik valami fizikai eltérés az átlagoshoz képest.
Így derült ki, hogy a dadogásomnak, a diszlexiámnak és a nyelvtanulási nehézségeimnek konkrét szervi oka van. A szüleim az évek során mindent megtettek, hogy segítsenek rajtam: vittek logopédushoz, sámánokhoz, pszichológushoz, pszichiáterhez.
Egy időben gyógyszert is szedtem, de az sem segített. Aztán hirtelen rájöttem: van az agyamnak egy része, ami jó, van az agyamnak egy része, ami nem, de ezt felfogom, tehát az agyam, ha ügyesen csinálom, meg tudja javítani magát. Ekkor elhatároztam, hogy majd én megoldom a saját problémámat.”
Fotó: Csomor Ádám
Kapaszkodók
A következő felismerés akkor jött, amikor kiderült, hogy az elhatározás nem elég, ha a környezet nem partner benne. Hiába volt Imre tehetséges és szorgalmas, voltak dolgok, amik egyszerűen nem mentek az iskolában neki: az idegen nyelvek tanulásával meggyűlt a baja, olyannyira, hogy háromszor meg is bukott angolból, osztályt kellett ismételnie. A beszéd magyarul is nehézséget okozott számára, hát még egy másik nyelven! Minden bukás után új osztályba került, ahol újra el kellett fogadtatnia az osztálytársaival, hogy ő egy kicsit máshogyan kommunikál, mint ahogy azt a többiek megszokták. A sokéves küzdelemnek végül egy szakértői vizsgálat vetett véget: Imre felmentést kapott a szóbeli feleletek alól, és választhatott egy másik érettségi tantárgyat az idegen nyelv helyett. Így végül 21 évesen sikerült leérettségiznie, és felvételizhetett festőművész szakra, amire mindig is vágyott.
Az volt a szerencsém, hogy voltak olyan tanáraim, akik nem engedtek el.
Ha ők nincsenek, akkor én nem itt lennék ma, még érettségim se lenne, mert feladtam volna, amikor folyton megbuktattak. De az a néhány tanár olyannak fogadott el, amilyen vagyok, és így én is el tudtam magam fogadni. Ennek köszönhetem, hogy volt erőm újra és újra nekifutni, és nem hagytam ott az iskolát.”
Fotó: Csomor Ádám
Közben kitartóan dolgozott azon is, hogy kontrollálni tudja a beszédhibáját. Gyakorlatokat fejlesztett ki magának: dobbantásokkal, kézmozdulatokkal kísérletezve rájött, hogyan tudja a figyelmét a helyes beszédritmusra összpontosítani. Légzőgyakorlatokat végez, és ügyel arra, hogy a mondanivalója közben mikor és hogyan vegyen levegőt.
Vannak más trükkjeim is. A mai napig akad olyan szó, amit nem tudok kimondani, azokat helyettesítem valamivel. Nem azt mondom, hogy… »kezeim«, hanem azt, hogy »mancsom«.
Vagy egy plusz hangot teszek a nehezen kimondható szó elé, és azt leharapva jön ki az, amit mondani szerettem volna. Vagy megpróbálok egyetlen levegővel minél több dolgot elmondani. Például most is, hogy ezt elmondtam, csak a legvégén vettem levegőt.”
A rendszeres gyakorlásra szükség is van, mert elég egy fárasztóbb nap, vagy egy hirtelen jött hangulatváltozás, és a rendszer már borul is; Imre ismét dadogni kezd. De aztán nagy odafigyeléssel és akaraterővel mindig sikerül átlendülnie ezeken a mélypontokon. Nagy lépés volt számára, mikor kapcsolatba került a Kettőspont Színházzal, és ott a háttérmunkák mellett hirtelen az egyik darab szereplőjeként a színpadon találta magát. Nem volt mese: le kellett győznie a félelmét, és meg kellett szólalnia közönség előtt.
Normális akarok lenni!
Imre karrierje festőként is beindult, mégsem volt elégedett. Pedig rendszeresen voltak kiállításai, külföldre is vitték ki képét bemutatni, részt vehetett hollywoodi filmek látványvilágának kialakításában, az ő és alkotótársai nevéhez fűződik a füzéri vár rekonstrukciós festése is. Nem az volt a gond, hogy többre vágyott volna, de úgy érezte, hogy ez nincs rendben: a normális, társadalom számára hasznos, felnőtt élet az valami egészen más. A fejébe vette, hogy hátat fordít a művészetnek, és egzisztenciát épít.
„Letöröltem a honlapomat, a félkész (és néhány teljesen kész) képeimet megsemmisítettem, és elmentem dolgozni. Teljesen átlagos munka, nyolctól ötig. Ezt öt évig bírtam.
Aztán rájöttem, hogy semmi értelme megtagadni azt, ami vagyok – hiába próbálok szabadulni tőle, egyszerűen nem megy.
Normális ember akartam lenni, de így abnormális emberré váltam: feszült lettem és agresszív. Így végül megadtam magam a sorsnak, de mindent a nulláról kellett újra felépítenem.”
Fotó: Csomor Ádám
Közben egy új terület is megjelent az életében: ő is, és hamarosan mások is észrevették, hogy mennyire könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel. A sors fintora, hogy annak idején, bár lett volna rá lehetősége, nem végezte el a tanár szakot az egyetemen. Úgy gondolta, hogy nem lenne alkalmas erre a pályára a beszédhibája és a tanulási nehézségei miatt. Most pedig ez teszi ki a munkaidejének jelentős részét: művészeti témájú foglalkozásokat vezet gyerekeknek és fiatal felnőtteknek.
Az egyetemen a mesterem azt mondta rólam, hogy »Imre olyan, mint egy gyermek-isten: csak leül a homokozóba, játszik, és közben világokat alkot.«
„Most, hogy sokat foglalkozom gyerekekkel, valahogy ehhez az állapothoz igyekszem visszatérni. És közben a saját festészetemben is megpróbálom újra megtalálni a gyermeki alkotási vágyat. Így majdnem 40 évesen megint lehetek nyolcéves, aminek nagyon örülök, mert nemsokára eljön az idő, mikor a fiam és én hasonló hozzáállással tudjuk együtt felfedezni a világot.
Én festőművész vagyok, és ehhez tartom magam a foglalkozások során is. Nem megyek bele olyan dolgokba, ami pedagógiai feladat lenne, arra ott vannak a munkatársaim. Én inkább mesélő és hallgató vagyok. Csak bejövök, mesélek a gyerekeknek a festészetről, és meghallgatom őket, ha szeretnének elmondani valamit. Azt veszem észre, hogy sokan maguktól csapódnak hozzám, megérzik, hogy van lehetőség a találkozásunkban.”
Nézz meg Debreczeni Imre festményei közül párat:
Mint egy tank
Bármilyen területen is tevékenykedik éppen, Debreczeni Imre számára a legfontosabb, hogy kapcsolatot találjon azzal, akihez éppen közelebb kerül. Akár a gyerekekkel, a művészeti témájú foglalkozások során, akár a közönséggel a színházban, akár saját magával, amikor éppen rajzol vagy fest. Ez a nyitottság és őszinteség lefegyverző, és bár kiszolgáltatottá is tehetné, ő mégis erősebb lesz általa.
A festészetben is a személyesség fontos nekem: nem tudok reflektálni a világ nagy problémáira.
A festés folyamata közben rengeteget agyalok dolgokon, és ha úgy is tűnik, hogy valami fontos társadalmi problémát érintek, a kiindulópont valójában mindig valami nagyon személyes. Az egyetem alatt például sok tankot festettem, mert édesapám harckocsit vezetett a hadseregben. A tank olyan jármű, ami kerekeken megy, és lánctalpon gördül. Azért tud mindenen átmenni, mert önmagának építi ki az utat. Sok olyan járművet festettem, ami lánctalpon megy, mert akkor éppen egy útépítési fázisban voltam a saját életutamon. Aki most lát meg egy ilyen képet tőlem, nagyon aktuálisnak gondolhatja az alapján, mi történik éppen a világban, pedig valami egész más van a háttérben.”
A gyerekeknek gyakran mesél arról, hogy ő mi mindenen ment végig gyerekkorában: a sokszor egyáltalán nem veszélytelen csínyekről, az iskolai kudarcokról, a mindig újrakezdésről, és arról, hogy a végén mindez inkább előny lett az életében, mint hátrány. Az egyik kedvenc története, hogy középiskolában együtt kezdett egy sráccal, aki aztán három évvel hamarabb érettségizett le, mint ő, aki folyton megbukott. Az egyetemen újra találkoztak: a másik fiút csak sokadjára vették fel, így végül Imre hozzá képest három év előnnyel diplomázott. Ma pedig már senki nem kérdezi egyiküktől sem, hogy hány évesen fejezték be az iskolát. Mindketten eljutottak oda, ahova szerettek volna, és ez az, ami számít. Meg persze, ahogy Imre újra és újra megerősíti: az emberi kapcsolatok.
„Én egyedül csak egy festőgyerek vagyok, aki beszédhibás és diszlexiás. De másokkal jobban működhetek, együtt nagyobb esély van rá, hogy tudunk segíteni egymás problémáinak leküzdésében. Azt hiszem, úgy vagyunk a világon, mint a matrjoska babák: az egyik ember összeillik a másikkal, és együtt nagyon sok mindent képesek véghez vinni.”
