Al Ghaoui Hesna: „Ha belemegyünk váratlan helyzetekbe, felépíthetjük a képességeinkbe vetett hitet”

„Kezdjük el magunkat egyre több olyan, kisebb helyzetnek kitenni, ahol nem feltétlenül érezzük azt a fajta rutint, amit megszoktunk, és legyünk kíváncsiak” – tanácsolja Al Ghaoui Hesna Prima Primissima díjas újságíró, szerkesztő, riporter, aki egy évet töltött el kutatói ösztöndíjjal a Berkeley Egyetemen, ahol a poszttraumás növekedés témájában kutató professzorokkal, valamint traumatúlélőkkel készített interjúkat. Tapasztalataiból hamarosan újabb könyve születik, miközben elvégzett egy reziliencia-tréner tanfolyamot a tengerentúlon, és hamarosan médiapszichológus is lesz. A május 28-i Egy nap dr. Máté Gáborral és vendégeivel rendezvény kapcsán, melynek házigazdája és előadója lesz, arról beszélgettünk, vajon min múlik az, hogy ki miként éli meg az életben bekövetkező kríziseket, traumákat.

Miért kezdett a poszttraumás növekedés érdekelni, mi volt az, ami erre az útra kalauzolt?

Háborús tudósítóként az egész félelem téma nagyon közel állt hozzám. Láttam, hogy a félelem a legjobbat és a legrosszabbat is kihozhatja emberekből, magamon is tapasztaltam, hogy ez az érzés időnként képes volt az értékrendemnek legkevésbé megfelelő, sőt néha azzal ellentétes magatartást kihozni belőlem, míg máskor abban segített, hogy messze a határaimon túl teljesítsek mentálisan és fizikálisan. Rengeteg interjút készítettem tudósokkal, professzorokkal, kutatókkal és hétköznapi emberekkel, akik extrém dolgokat éltek át. Ennek az izgalmas folyamatnak egy pontján megírtam a Félj bátran című könyvemet, megpróbálva summázni az ezzel kapcsolatos, összegyűjtött tudást, de azóta is folyamatosan képzem magam a témában. Ahogy a félelmet is úgy vizsgálom a könyvemben, miként tud pozitív hajtóerő lenni, úgy a traumákhoz is így kezdtem hozzáállni. Amikor meghallottam először a szót, poszttraumás növekedés, tudtam, hogy dolgom van a témával. A félelemhez hasonlóan, a trauma is egy negatívnak tartott jelenség, pedig szintén lehet pozitív aspektusa, amire érdemes felhívni a figyelmet.  

„Teher alatt nő a pálma”, „a pofon erőssé tesz” – szokták mondani, de szerintem fontos különbséget tenni, hogy nem a trauma tesz erőssé, hanem a traumát követő lépések vagy történések.

Igen, a traumára adott reakcióink és az ezáltal kikristályosodó tapasztalatok adják a növekedést, és ez hatalmas különbség. Ma már szerencsére sokat hallunk a trauma témájáról, kezd a köztudatba is bekerülni, hogy a trauma nem tabu, elhallgatandó vagy szégyellnivaló dolog. Maga a trauma fogalma is egyre tisztább, bár nagyon sokan még most is arra gondolnak a szó hallatán, hogy az valami egyszeri, nagy, végzetes esemény az ember életében, miközben 

Sokszor a trauma nem is egyszeri, nagy, hanem inkább kis, egymást követő események sorozatából tevődik össze, és egészen hétköznapinak tűnő dolgok is képesek felőrölni a megküzdési képességünket, ha ezek hosszasan, tartósan vannak jelen az életünkben.

A trauma azon aspektusáról viszont sokkal kevesebbet hallani, hogy a trauma következtében megélt élményekből fakadóan az emberek képesek az élet bizonyos területein növekedni, elégedettebb, harmonikusabb életet kialakítani. Sokan pedig saját bőrükön tapasztalják ezt, csak nem feltétlenül tudatosan. Ha a poszttraumás növekedésről többet beszélünk, és a lehetőségére felhívjuk a figyelmet, az olyan új perspektívát nyújthat egy veszteség-feldolgozásban, egy nehéz életszakaszban is, ami segíthet az események újrakeretezésében. Érdekes kérdés, min múlik, hogy az emberek egy része ezen ösztönösen átmegy, míg mások benne ragadnak a gyász egyes szakaszaiban, nem tapasztalnak ilyen növekedést. Az ösztöndíj alatt azt vizsgáltam, vannak-e olyan közös többszörösök a poszttraumás növekedést mutató embereknek személyiségében, körülményeiben, a trauma jellegében, amelyek előre jelzik a sikeres megküzdést és növekedést.

Mik voltak a legfontosabb közös jellemzők?

Nagyon sokat számít az alapvető személyiségjegyek mellett az, ahogyan a világot szemléljük, vagy az, milyen interakcióban vagyunk a környezetünkkel. Rengeteg minden befolyásolja azt, hogyan dolgozza fel valaki a veszteségeit, meg tudja-e élni a növekedést, gazdagodást az élet egyes területein. Az egyik közös jellemző, amit találtam, és aminek a fontosságáról a szakirodalom is beszámol, az a változásra való nyitottság. A változástól a legtöbb ember fél, ami valahol természetes, alapvető emberi tulajdonság, hiszen evolúciós szerepe is volt a túlélésben, ennek ellenére sokan mégis vállalják a változtatással járó bizonytalan helyzeteteket. De olyanok is vannak szép számmal, akik még a pozitív változást sem akarják bevállalni, pontosan azért, mert nem tudják, hogy egy megváltozott helyzetben hogyan reagálnának. A rutinzónából kiesve hirtelen eltűnnek a fogódzók, az, hogy az ember akár csukott szemmel is el tudjon igazodni a már megszokott valóságában. Sokak számára ez ijesztő, nem biztonságos. A tapasztalatok szerint viszont azok, akik pozitívabban reagálnak a változásra és nyitottabbak, jellemzőbben élnek át poszttraumás növekedést. Ők tudni akarják, hogy mi lesz holnap, mit hozhat még az élet. Ezt a fajta kíváncsiságot nagyon-nagyon jól példázza Edith Eva Eger élettörténete, személyisége, és minden, amit ő képvisel. Aki olvasta bármelyik könyvét is, vagy látott vele interjút, valószínűleg pontosan tudja, hogy mire gondolok. Ebből a 94 éves nőből még most is sugárzik ez a fajta kíváncsiság a holnappal kapcsolatban. Neki pontosan ez segített abban, hogy a holokauszt és a haláltábor szörnyűségeit is épp ésszel át tudja vészelni.

A változáshoz való hozzáállás mellett gondolom az is nagyon fontos, hogyan tekintek magamra: áldozata vagyok-e egy ilyen helyzetnek, vagy sem.

Pont ez a következő közös faktor, amit említesz. Az áldozatmentalitás nincsen jelen a poszttraumás növekedést mutató embereknél. Sok interjúalanyom megfogalmazta ezt, például az a palesztin és izraeli édesapa, Bassam és Rami, akik mindketten elveszítették a lányaikat. Ők sem tartották magukat áldozatnak, „az az áldozat, aki ezt tette a gyerekeinkkel, aki képes volt meggyilkolni egy kilenc éves kislányt” – mondták.

Ez egy nagyon fontos hozzáállásbeli különbség, amely kapcsolódik a megbocsátás komplex fogalmához is. Az interjúalanyaim mind máshogy fogalmazták meg, mit értenek megbocsátás alatt. Sokszor látom azt, ha valaki valami szörnyűséget követ el egy ember ellen, és az mégis képes azt mondani, megbocsátok, akkor a társadalom felháborodik, hogy lehet megbocsátani egy ilyen szörnyű tettet. Érdekes, hogy mennyi indulatot és félreértést tud felkorbácsolni ez a téma, miközben igazából – ahogy többen is megfogalmazták az interjúalanyaim közül – megbocsátás nélkül nem lehet a jövőbe tekinteni. Amíg az ember folyamatosan mások felelősségére fókuszál, hibáztat, addig gyakorlatilag bezárja magát és csak a múlt felé tud tekinteni. Ahhoz, hogy az ember a fejét ismét a jövő felé tudja fordítani, szükséges a megbocsátás. Volt, aki azt mondta, hogy a megbocsátás leginkább saját magának szólt, annak a részének, aki áldozattá vált.

Ezt írta Edith Eva Eger is a Döntésben, amikor sok-sok év után rájött, a lelke mélyén magát hibáztatja, amiért az édesanyját gázkamrába vitték. Rájött, hogy vagy bünteti magát tovább, vagy elfogadja magát olyannak, amilyen: emberinek és törékenynek. Mert egy életet még megmenthet, a sajátját, amelyet épp most él.

Pontosan. A palesztin édesapa ezt úgy fogalmazta meg, hogy a bosszú a lusták eszköze és fegyvere. „Könyörtelenül bosszút állok, azáltal, hogy megbocsátok annak, aki ezt tette a lányommal és velünk. A megbocsátásom nem azt jelenti, hogy nem baj, hogy az a katona megölte a lányomat. De ha utat engedsz a haragnak, akkor elsősorban magadnak teszel rosszat, miközben a helyzeten úgysem tudsz változtatni.” A bosszú, amely a legkönnyebb válaszreakció egy ilyen helyzetre, valójában bezárja az embert a rácsok mögé. Ahhoz, hogy az ember elinduljon a gyógyulás útján, ki kell nyitnia ezt a cellaajtót, ehhez a megbocsátás az egyetlen út. Megrendítő volt látni, hogyan csal a könnyet középiskolások szemébe az, ahogy ott áll ez a palesztin és izraeli édesapa egymás kezét fogva, és arról mesélnek, hogy egyforma színű a könny, ami a gyerekeikre gondolva kicsordul a szemükből, és ez hihetetlenül földrengető hatással van másokra is.

De a megbocsátáshoz is vezet út. Amikor megtörténik velem a trauma, nem elvárható, hogy azonnal megbocsássak magamnak, hiszen akkor erőből átnyomnám magam olyan fontos gyászfeldolgozási szakaszokon, amelyek nélkül nem is tudnék eljutni a megbocsátáshoz.

Nagyon fontos, amit mondasz. Az sem várható el senkitől, hogy a traumát követően rögtön poszttraumás növekedésbe lépjen. Nem is szabad az embereket ebbe a gondolkodásmódba kényszeríteni, hiszen az érzéseket meg kell élni úgy, ahogy vannak, és ez a növekedés is legtöbbször a veszteség feldolgozása után indulhat el. Azt sem szabad mondani egy komoly veszteségen épp átesett embernek, hogy „minden okkal történt”. A növekedés pontosan azokból a tapasztalatokból tud kikristályosodni, amelyeken az ember a veszteség-feldolgozás útján átmegy, ahogy alakul a hozzáállása, szemlélete a tapasztalatok következményeként, ahogy új helyzetekkel találkozik, új kapcsolatokat alakít ki az élményből kifolyólag. A poszttraumás növekedés nem egy egyik napról a másikra kikristályosodó dolog, amit számon kellene kérni bárkin is, és a megbocsátásra ugyanez érvényes.

Én azoknak az embereknek a tapasztalatait gyűjtöttem össze, akik már átmentek ennek a feldolgozásnak a legtöbb szakaszán, és akár több évtizedes távolságból visszatekintve az eseményekre, képesek voltak megfogalmazni, mi történt velük. Több olyan emberrel is interjúztam, akik a segítő szakmában dolgoznak, a gyászfeldolgozás vagy épp a trauma területén, és ők maguk is átéltek nagyon súlyos traumát, ezáltal az egész témára szakértői és emberi szemmel is néznek. Az egyikőjük, Lucy Hone fogalmazta meg fantasztikusan, hogy hagyjuk békén a trauma túlélőket a gyász sokat emlegetett öt szakaszával, ami amúgy sosem papírforma szerint működik, hanem egy dinamikus folyamat, ami mindig változik sok mindentől függően.

Az említett tényezőkön túl, még milyen kulcsfontosságú, a poszttraumás növekedéshez szükséges tényezőket azonosítottál?  

Rengeteg ilyen van, akár három órán át beszélgethetnénk róla, de be-bepillantva ezekbe, azt mondhatom, a segítség elfogadásának képessége egy nagyon fontos momentum, és ebben szerintem nagyon rosszak vagyunk. 

Ezután jönne a következő lépcsőfok, hogy a felajánlott segítséget még el is tudjuk fogadni. Számos ember amúgy pont úgy éli meg a növekedést egy traumatikus élethelyzetből, hogy képes másoknak segítséget nyújtani a saját maga tapasztalata által. Igazi fordulópont ez a veszteségek feldolgozásakor.

De a növekedés szempontjából számít az is, milyen viszonyban vagyunk önmagunkkal, hol tart az önismeretünk, a belső munkánk. Az öngondoskodás szintén kulcsmomentumnak bizonyult az egész poszttraumás növekedés témájában. Sokan átélnek egy veszteséget, és még mindig azzal foglalkoznak, hogy ki mit gondol róluk, milyen elvárások vannak feléjük vagy akár a gyászuk felé, ki hogyan ítéli meg őket. Csakhogy így a legfontosabb dologról feledkeznek el, arról, hogy a saját belső igényeikre figyeljenek, arra, ami nekik biztonságot, jó érzést ad. Ha ezek a legvégső helyre kerülnek a rangsorban, akkor az ember nehezen tud talpra állni egy traumatikus élethelyzetből. Ahogy Ken Druck gyászszakértő megfogalmazta,

Ez az egyik legnehezebb mozdulat, de ennek hiányában az egész növekedés nem tud elindulni.

Ken Druck azt is gyönyörűen megfogalmazta, hogy az élet egy paradoxon. Egyszerre érezhetjük például azt, hogy teljesebb életet élünk egy veszteség után, és azt, hogy a veszteség keltette űr soha nem fog betöltődni. De az ehhez hasonló paradoxonok elfogadása gyakran a legnehezebb, mert mindent egyszerűsíteni, skatulyázni és fehér-feketévé akarunk redukálni, mert úgy befogadhatóbbnak, kezelhetőbbnek tűnik, pedig épp ellenkezőleg.  Az életben teljesen ellentétes érzések is jelen tudnak lenni egyszerre – és számomra úgy tűnik, hogy ennek az elfogadása is egy kulcsmomentum ahhoz, hogy valaki poszttraumás növekedést tapasztaljon.

Ezekek az említett kulcstényezők a személyiségünk rögzült részei, vagy olyan képességek, amelyeket megszerezhetünk, és fejlődhetünk bennük?

Pont erre voltam kíváncsi, hogy ezeknek a faktoroknak hány százaléka fejleszthető, hiszen ha többségük igen, akkor nemcsak magunkon dolgozhatunk, de a gyerekeinket is olyan szemléletben nevelhetjük, hogy az élet által adott nehézségekkel és veszteségekkel minél könnyebben megbirkózzanak. Vannak olyan faktorok, amelyek szerintem elég korán kialakulnak. A családi minták, a korlátozó hiedelmek, a szülők, a környezet hozzáállása például közrejátszik abban, milyen az önhatékonyságunk, mennyire hisszük el magunkról, hogy képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. Azt gondolom, hogy ezen radikálisan változtatni felnőttkorban nehéz, bár nem lehetetlen. De a nyitottságon, a változtatásra vagy a kíváncsiságra való képességünkön felnőttként, a hétköznapokban, tudatosan is dolgozhatunk. Szerintem érdemes azzal kezdeni, hogy ítélkezőből váljunk megfigyelőkké, és nézzük magunkat egyfajta helikopter-perspektívából, tegyük fel a kérdést, hogy egy-egy érzés mit akar nekem mondani, mi dolgom van vele, vagy miért zavar a másikban egy-egy tulajdonság. Ha elkezdünk tudatosabban létezni, működni, reagálni helyzetekre, nagyon sok mindenen tudunk csiszolni.

Kezdjük el magunkat egyre több olyan, kisebb helyzetnek kitenni, ahol nem feltétlenül érezzük azt a fajta rutint, azt a fajta csukott szemmel is átélhető biztonságot, azt a járt utat, amit megszoktunk, és legyünk kíváncsiak.

Illúzió, hogy változásmentes életet élhetünk, és a legtöbb, amit manapság magunkért és a gyerekeinkért tehetünk, ha nem óvjuk őket túl, hanem hagyjuk őket egy bizonyos pontig megküzdeni, és nem laposítjuk ki az élménygörbét, hanem hagyjuk, hogy ennek a görbének legyen amplitúdója, és időnként kilengjen, mert így tudunk az élet váratlan fordulataira is leginkább felkészülni. Erre magamat is nap mint nap figyelmeztetnem kell, és hogy ez milyen nehéz, erre akkor döbbentem rá, amikor én magam is anya lettem. Hiába foglalkoztam már évek óta a félelem és a bátorság témájával, amikor megszületett a nagyobb lányom, olyan volt, mintha a startvonalnál, a földszinten, vagy még inkább a pincében találtam volna magam ebben a tekintetben.

A túlélési stratégiám mindkét helyzetben az volt, hogy elfogadom, hogy az élet egy jelentős részét nem fogom tudni kontrolálni, de beleengedem magam az élményekbe, mert elhiszem magamról, hogy amikor jönnek a váratlan, kritikus helyzetek, a döntési pontok, majd képes leszek jól reagálni. És amikor tényleg szemben találom magam és megküzdök ezekkel, akkor nagyon fontos a sikereket és a kudarc élményeket is tudatosítani és elraktározni, mert csakis ezekből építhetem fel a magamba vetett hitet és a biztonságérzetemet. Ami pedig az alkalmazkodást illeti, néha azt kell, hogy mondjam, a háborús tudósítói munka kismiska ahhoz képest, hogy az anyaság kihívásai során milyen volumenben kell váratlan helyzeteket kezelni.

Mivel biztatnád azokat, akik csak most kezdik az önismeretet?

Minden belülről indul ki, a saját megélésünkből. Mindenki egy batyuval indul el a világban, amibe már a születésünk előtti és utáni időszakban is sok minden bekerül, például az, hogy a születés előtti hónapokat mennyire töltöttük háborítatlanul az anyaméhben, milyenek voltak a születésünk körülményei, mi minden történt velünk gyerekkorunkban. Sokan azt hiszik, hogy az élet eseményeire adott reakcióik csupán a személyiségükből fakadnak, miközben ezt a reakciót rengeteg minden befolyásolja, ami addig történt velünk. Ma már rengeteg fantasztikus trauma-feldolgozó módszer létezik, amivel elindulhatunk az úton – például a TRE, a  Somatic Experiencing vagy Máté Gábor Compassionate Inquiry módszere -, amelyekről a május 28-i konferencián is lesz szó. De nemcsak magunknak, a környezetünknek, hanem a gyerekeinknek is azzal adjuk a legnagyobb ajándékot, ha foglalkozunk magunkkal, az esetleges traumatikus élményeinkkel, vagy észrevesszük és megváltoztatjuk azokat a káros mintákat, amelyek akár generációkon át képesek öröklődni.