Azoknak az iskolaérettségi vizsgálatoknak, amelyeket ma Magyarországon végeznek, egy olyan teszt az alapja, amely 1975-ben készült. A ma iskolába készülő gyerekeknek még a szülei (akiknek a beiskolázásáról szintén ez alapján döntöttek annak idején) sem éltek akkor.
A világ változik, a mérési módszerek nem
Felnőtt több generáció, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a világ teljesen más legyen ma, mint amilyen 1975-ben volt: ennek ellenére mégis azt várjuk, hogy a hatévesek olyanok legyenek, mint fél évszázada. Azóta kisebb-nagyobb változtatások történtek az eredmények súlyozásánál, például a korábban szigorúan vett testsúlyi és testmagasságbeli követelmények már nem számítanak annak mérlegelésénél, hogy valaki mehet-e iskolába. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy a hat-hétévesek ma sokkal nagyobbak, mint akkoriban, így egyszerűen ez a faktor értelmetlenné vált. De a lényegi szempontok változatlanok maradtak.
A legfontosabb területek, amelyeken az iskolába készülő gyereknek bizonyítaniuk kell a rátermettségüket:
- fizikai fejlettség,
- értelmi fejlettség,
- szociális készségek,
- érzelmi érettség.
A fizikai fejlettséget testi adottságok mérésével és mozgásvizsgálatokkal állapítják meg. Itt kiderülhet, milyen a gyerek egyensúlyérzéke, mennyire van tisztában a saját testével. Fontos, hogy megállapítható legyen, melyik a domináns keze. Régen nem is volt kérdés, hogy jobb kézzel kell írni tanulnia mindenkinek: ma már ez szerencsére nincs így, de még mindig elvárás, hogy egy iskolába készülőnél legyen egyértelmű, hogy jobb- vagy balkezes-e.
Fotó: Getty Images
A vizsgálatok során a gyerekeknek nagyjából annyi ideig kell folyamatosan koncentrálniuk, amennyi megfelel egy iskolai foglalkozás időtartamának.
A feladatok egy része figyeli azt, milyen a feladattartásuk, a figyelmük, a monotóniatűrésük, hogyan reagálnak arra, ha valamit nem értenek vagy nehezebben teljesítenek.
Fontos szempont, hogy milyen a szókincsük, el tudnak-e mondani önállóan egy rövidebb történetet, és megértik-e, ha nekik mesélnek el valamit. Hogyan kapcsolódnak másokhoz: mennyire vannak tisztában a társas érintkezés szabályaival. A kezdeményezőkészség, ha túlzott vehemenciával párosul, inkább hátrányt jelent: jobban teljesítenek a vizsgálatokon azok, akik jól fogadják, sőt igénylik az irányítást, és nem próbálnak újfajta megoldásokat kidolgozni egy-egy problémára.
A térbeli és időbeli tájékozottság és a finommotoros készségek is figyelmet kapnak: milyen a gyerek időfogalma? Be tudja kötni egyedül a cipőjét? Meg tudja jegyezni egy felolvasott szöveg alapján, hogy mi hol van egy adott térben, és le tudja rajzolni utána?
Ezt a sokféle kihívást bizony még így végigolvasni is fárasztó: hát még végigcsinálni hat-hétévesen!
De mégis, mihez kell mindez? Leginkább ahhoz, hogy az iskola által biztosított körülmények között a gyerek jól tudjon működni. A fizikai állóképesség a tartós egy helyben ülés, illetve a felszerelés cipelése miatt volt fontos a tesztek kidolgozásakor a 70-es években. Azóta eltelt csaknem fél évszázad, és a helyzet nem sokat változott: egy nap az iskolában akkor is megterhelő fizikailag, ha a gyerekek csak passzív résztvevői az eseményeknek. Sőt, akkor megterhelő csak igazán!
Nagy létszámú gyerekcsoportokban szempont az is, hogy a csapat könnyen kezelhető, egymáshoz jól kapcsolódó, inkább passzív tagokból álljon, akik könnyen irányíthatóak, és nem kell plusz energiát fordítani a fegyelmezésükre. Az iskolák nem tudnak elég érettek lenni a gyerekekhez, így a sikeres munka felelősségét áthárítják a kicsikre ahelyett, hogy szolgáltató intézményként igyekeznének megfelelni a megrendelői oldalról érkező kihívásoknak.
Tehetség vagy idomíthatóság?
Azt, aki nem teljesít jól a képességteszteken, fejlesztésekre, tanácsadásra, pszichológushoz küldik. A fentiek alapján mégis jogosan merülhet fel a kérdés: tényleg mindenkinek segítségre van szüksége, vagy a keretrendszer nem jó, amihez alkalmazkodni kell? A nemzetközi szinten elfogadott és használt képességtesztek – mint például a sokszor emlegetett PISA-teszt ((Programme for International Student Assessment) – nem tudást mérnek, hanem kompetenciákat. Azt vizsgálják, hogy a gyerekek mennyire vannak birtokában azoknak a képességeknek, amelyek segítségével a személyiségük kibontakozhat, és amelyek biztosítják számukra a folyamatos nyitottságot, amire az élethosszig tartó tanuláshoz szükségük lesz.
Az iskolába való belépéskor viszont egészen más az, aminek meg kell felelni, és ha a gyerek körül olyan felnőttek vannak, akik számára fontos a teljesítmény, akkor egy nagycsoportos óvodással jól begyakoroltatják a tesztfeladatokat.
Sok óvoda számára szinte presztízskérdéssé vált, hogy a tőlük kikerülő gyerekek nagy számban tökéletesen iskolaérettek legyenek, így az iskola-előkészítő évben kifejezetten a jó teszteredményeket célozzák meg. A gyerekek együttműködnek, megtanulják, amit kell, még akkor is, ha különösebben nem érzik érdekesnek vagy hasznosnak, így látszólag „éretten” kerülnek az iskolába.
Az Európa Tanács iránymutatása szerint nyolc olyan kulcskompetencia van, amelynek birtokában valaki sikeres munkavállaló és tudatos állampolgár lehet korunkban, és a tagállamok oktatási rendszerének ezeket kellene figyelemmel kísérniük, illetve fejleszteniük minden gyereknél. Íme a nyolc, elengedhetetlennek ítélt készségterület:
- anyanyelvi kommunikáció,
- idegen nyelvi kommunikáció,
- matematikai, természettudományi és technológiai kompetenciák,
- digitális kompetencia,
- a tanulás tanulása,
- személyközi és állampolgári kompetenciák,
- vállalkozói kompetencia,
- kulturális kompetencia.
Azoknak a gyerekeknek, akik az 1975-ös standard szerint iskolaérettek hat-hétévesen, néhány év alatt ezekben kell olyan szintre fejlődniük, hogy aztán megállják a helyüket – még csak nem is a felnőtt világban, hiszen a jó hírű elit iskolák már 10-12 éves kortól elvárhatják, hogy a gyerekek a kulcskompetenciák birtokában legyenek, ha csak alapszinten is.
És ezen a ponton a gyerekek feloldhatatlan ellentétek présébe kerülnek: az egyik oldalon a valóság és a jövő elvárásai állnak, a másik oldalon a hagyományosan bevált mérések alapján működő oktatási rendszer.
Nagyon kevesen vannak, akik képesek mind a két kihívásnak megfelelni, és közülük még kevesebben, akikben ez nem okoz frusztrációt vagy szorongást – ami ebben az esetben egy természetes és teljesen egészséges reakció.
fotó: getty images
Az elképzelt gyerek és a mai felnőtt
Abból, hogy még ma is az 50 évvel ezelőtti képességtesztek alapján próbáljuk meg egy gyerek adottságait meghatározni, furcsa dolgok kerekedhetnek ki. A felnőttek olyan gyerekeket látnának szívesen maguk körül, mint amilyenek ők maguk is voltak. Ez viszont nem viszi előre a világot: nem maradhat minden mindig ugyanolyan.
A mostani gyerekek a korábbi generációkhoz képest más csatornákon jutnak információkhoz, ezeket máshogyan fogadják be és illesztik össze, mi pedig sokszor arra kényszerítjük őket, hogy egy számukra teljesen idegen logikai rendszerben is képesek legyenek ezeket összefoglalni és használni csak azért, hogy mi, felnőttek ezt mérni tudjuk és megértsük. A képességtesztek alapján történő rangsorolás sok esetben leegyszerűsít, lebutít izgalmas és komplex folyamatokat, amelyek a gyerekek fejlődése során zajlanak. És van valami nagyon fontos, amit ezek a mérések nem mutatnak ki, vagy ha igen, akkor csak hibaként: az egyéniséget, egyediséget, különleges személyiségvonásokat.
Azt már jó ideje tudjuk, hogy a tehetség és a kreativitás legtöbbször valamiféle szabálytalansággal jár együtt. A hagyományos képességtesztek ezeket kevéssé mérik, illetve problémaként jelzik. Dr. Gyarmathy Éva így ír erről Atipikus hiperaktívak és a tipikus tehetségesek mítosza című tanulmányában:
A tehetség nem tulajdonság, hanem sajátos észlelés, attitűd, viszonyulás és reakció. A kiemelkedő teljesítményekhez szükséges, átlagtól jelentősen eltérő kognitív folyamatok, elmélyült, megszállott tevékenység, kitartó gyakorlás a normalitástól messze eltérő viselkedést jelent. Sok tehetségnél mutatkozik sajátos kognitív szerveződés, kiegyenlítetlen képességstruktúra, nyelvi zavarok.
Az átlagtól való eltérés tehát nem mindig hiba, még ha a mérések azt is mutatják: a kereteken kívüli gondolkodás, a különféle területeken mutatott kiegyenlítetlen fejlődés jelezhet tehetséget és kreativitást is. Pillanatnyilag szerencse kérdése csak, hogy egy ilyen „furcsa” gyerek milyen szakember kezébe kerül, és sokszor ezen múlhat, hogy mi lesz a további sorsa. Ugyanúgy kaphat kiemelt figyelmet és tehetséggondozást, mint diagnózist és a teljes iskolai karrierjét megpecsételő stigmát.
Gyarmathy Éva így fogalmazza meg, mi a dolgunk és felelősségünk nekünk, felnőtteknek ezzel kapcsolatban:
„A harmadik évezred egyik nagy kihívása az egyre több kiemelkedő képességű, de beilleszkedésre képtelen gyerek. Ezeknek a gyerekeknek az ellátása, a bennük rejlő erők kanalizálása [mederbe terelése – a szerk.] a tehetségkép átformálását és a tehetséggondozás átalakítását kívánja. A gyerekeknek diagnózisok helyett fejlesztő környezetre van szükségük.”
A képességteszteken egyenletesen és jól teljesítő gyerekek az alkalmazkodás bajnokai. Az, hogy valaki ügyesen old meg feladatokat vagy magas az IQ-ja, még nem garancia arra, hogy kiemelkedően sikeres felnőtt válik belőle.
Attól, hogy hatévesen nem tudja bekötni a cipőjét, vagy nem alakult ki egyértelműen, hogy jobb- vagy balkezes, esetleg a kortársaival nem könnyen kapcsolódik, még lehet belőle kreatív újító vagy nagy művész – kivéve persze, ha már az első teszteredmények alapján megkapja a problémás fejlődés bélyegét, amelyet aztán teljes iskolai karrierje alatt viselnie kell majd.
Az évtizedek óta előszeretettel használt mérési eszközök egy elképzelt, ideális gyerek körvonalait adják meg, és ebbe a sablonba kellene minél jobban belepasszolnia a kicsiknek. De a jövőt mégsem a jól alkalmazkodók fogják alakítani, hanem nagy valószínűséggel azok, akik gondolkodása nem préselhető monoton tesztek keretei közé.
