Interjú Bibók Bea pszichológussal a parentifikációról

Hogyan kezdtél kifejezetten parentifikáltakkal dolgozni? Organikusan talált meg a téma, vagy az érintettséged miatt érdekelt?

Viszonylag hosszú idő volt, míg kikristályosodott ez az irány. Egy ideig nem fogalmaztam meg sem a klienseim, sem a magam számára, hogy a parentifikáció áll a fókuszomban, de a kliensek párkapcsolataiban elkezdtem jellemző dinamikákat felfedezni, és úgy éreztem, hogy egyre érzékenyebb rétegeit látom a témának. A saját gyerekkorommal tisztában voltam, hiszen jellemzően nekem is nagyon önálló kislánynak kellett lennem. Mivel a szüleim munka mellett tanultak, és nem értek rá velem foglalkozni, sokáig teljesen evidens volt a számomra, hogy egyedül kell számos „felnőtt” dolgot elintéznem. Később a családterápia rendszerszemléletű képzésében tanultunk arról, mit jelent a parentifikáció, majd elkezdtem látni az összefüggéseket, így ez a jellemző működésmód már nevet is kapott. A szakmaiság és a saját tapasztalat – úgy mondjuk, hogy sajátélmény – mindig előny a pszichológusok számára,  hiszen azokban a témákban, amit a pszichológus maga is megélt, általában jól tud segíteni. Az eltelt évek alatt rengeteg parentifikált emberrel dolgoztam, és mint ahogy a könyv népszerűsége is mutatja, ez a jelenség a mai napig sok olyan embert is érint – szülőket, gyerekeket, felnőtteket, anyukákat vagy időseket –, akik valóban szeretnék megérteni saját neveltetésüket, illetve azt, hogy ők maguk milyen anyák voltak.

Fotó: Bibók Bea

Régebben természetes, sőt elvárt volt, hogy egy gyerek összetartsa a családot, gondját viselje például a kistestvéreinek vagy a férj nélkül maradt édesanyjának. A társadalmi berendezkedés, kultúra miként tudja erősíteni ezt a parentifikált működésmódot?

Nagy társadalmi változáson mentünk keresztül az utóbbi évtizedekben. Ha a Maslow-piramist tekintjük, mely az emberi szükségletek és motivációk hierarchiáját ábrázolja, akkor az alapszükségleteink olyan fizikai szükségletek, mint a biztonság, a létfenntartása, például, hogy van, mit ennünk, van fedél a fejünk fölött.  A háború utáni társadalmi közegben – ahol több generációnak együtt kellett élnie, együtt művelték a földet, együtt nevelték az állatokat, hogy az élelmet megtermeljék – a családtagok erős egymásrautaltságban éltek, és kialakult egy olyan szemlélet, miszerint ne mondjuk ki inkább a kínos dolgokat, ne legyenek konfliktusok, hallgassunk. A „ne szólj szám, nem fáj fejem” óriási feszültségekkel járt ugyan, de kifizetődő volt ezekben a nagyon szorosan kötődő családokban, ahol gyakran ridegség és némaság uralkodott, ahol hajnal ötkor kellett kelni az állatokhoz, segíteni a szülőknek kistestvért pesztonkálni, takarítani. Később, amikor már a nők is dolgoztak, a gyerekek gyakran egyedül maradtak otthon; a nagyobb testvértől elvárták, hogy feleljen a kisebbekért, míg a kicsi túlzottan féltve, infantilizálva volt. Aztán a hiánygazdálkodásból árubőség lett, a kollektivista szemléletű társadalom, ahol a „mi” mindig értékesebb volt, mint az „én”, individualista társadalommá alakult, ahol a személyes siker, az egyéni kiteljesedés nagyobb szükségletté vált, mint a létbiztonság. Ehhez a nagy változáshoz azonban sok ember nem tud alkalmazkodni, éppen ezért nehezen tudnak jól boldogulni egy olyan rendszerben, ahol sokkal inkább az „én” van az előtérben, és nem a „mi”.

Mi ennek az oka?

A parentifikáltak könnyebben azonosulnak a másik ember szükségleteivel, mint a sajátjukkal. Amikor a másik azt mondja, hogy „édesem, menjünk be ebbe a vizes barlangba”, akkor a parentifikáltban nem feltétlenül jelenik meg, hogy ő mit szeretne valójában, hanem azonosul a másik igényeivel, és lelkesen rávágja, „ez de jó ötlet, nekem nem is jutna eszembe”, majd önként és dalolva belecsúszik egy olyan helyzetbe, amibe valójában nem is akart volna. Mindig javaslom a pácienseimnek, hogy mielőtt meghoznának egy nagy döntést, maradjanak egyedül, hogy ne érje őket külső hatás, és gondolják végig, hogy mit szeretnének valójában.

Ezekben az emberekben a jó problémamegoldó képesség mellett ugyanis kialakult gyerekkorukban az azonosulás képessége. Ez azt jelenti, hogy le tudják képezni a másik ember szükségleteit. Egy kisgyerek ugyanis attól fogja biztonságban érezni magát, ha megadja a bizonytalan édesanyának azt, amire szüksége van, mert akkor anya jobban lesz, egy jobban lévő anya pedig biztonságot ad. Amit ezek a gyerekek nem tanulhattak meg a családban, hogy létezik egy olyan jogosultságuk, hogy lehetnek gyerekek. Kifejezhetik a saját szükségleteiket, és nem kellene a család kiegyensúlyozásával, anya érzelmi állapotával foglalkozniuk, se azzal, hogyan tehermentesítsék fizikailag vagy érzelmileg a szüleiket.

A könyvedben azt írod, hogy a parentifikáltak sikeresek, kitartóak, megszokták a nagy terhelést, megoldásközpontúak és empatikusak is, vagyis kijelenthető, hogy a mindennapokban jól funkcionáló emberek. Mégis hol jön el az a pont, amikor segítséget kérnek, és jellemzően mivel érkeznek?

Akkor jönnek terápiába, amikor már halálosan elfáradtak, kiégtek egy párkapcsolatban, és fogalmuk sincs, mi a bajuk, csak azt érzik, nem bírják tovább. A parentifikáltak a racionális területeken nagyon sikeresek, hiszen általában az egész gyermekkoruk úgy telt, hogy komoly feladatokat kellett megoldaniuk. Mivel sok ilyen hatás éri őket, ezeket a feladatokat nem érzik nehéznek, viszont abban nem tudnak fejlődni, hogy képesek legyenek önmagukhoz érzelmileg kapcsolódni: nem sajnálják magukat, nem érzik azt, hogy mennyire nehéz nekik, gyakran felnőttként sem tudnak segítséget kérni, nem tudják feljogosítani magukat arra, hogy nekik is lehetnek igényeik. Ők inkább megoldják egyedül a problémáikat, miközben mások szükségleteit kielégítik – sokszor akár úgy is, hogy a másik fél nem kéri. A gyakorlati képességük tehát nagyon fejlett, de érzelmi síkon számos problémájuk van.

Fotó: Bibók Bea

Nehéz felismerés volt számomra a könyvedben, hogy a nem biztonságosan kötődő szülők, nem szándékosan, de használják a gyerekeiket. Például egy bizonytalanul kötődő anya gyakran a babáját használja tudattalanul arra, hogy kielégítse saját szükségleteit.

Ezt nagyon jól szemlélteti a kirekesztett és a szimbiózisban tartott gyerekek példája. Sokszor jönnek azzal a kliensek, hogy nincsenek jóban a testvérükkel, mert az egyik sikeres, önálló, túlfejlett, miközben az anya a másik gyerekét visszahúzta, nem engedte felnőni, maga mellett tartotta, akár még a társkeresőre is ő regisztrálta fel. Míg a sikeres testvér egész életében azért küzd és teljesít, hogy kivívja a szülő szeretetét, az infantilizált gyerek gyakran „kiváltságos” helyzetbe kerül, rengeteg támogatást kap az anyjától, „ő örökli például a családi vagyont, sokszor a szülő még halála előtt odaajándékozza neki”. Sokszor fordul elő, hogy az infantilizált gyereknél – mivel függő kapcsolatban él az édesanyjával –, megjelenik egy függőség: drog, ital, játék- vagy pornófüggőség. Azért, mert a szoros, függő kapcsolatban nem tudja másként megélni a saját autonómiáját. Erre szolgálnak a függőségek, ott valóban az van, amit ő akar. Jellemző, hogy az éretlen szülők mindkét gyereküket használják, de eltérő módon: az egyiket arra, hogy problémákat oldjon meg, a másikat pedig arra, hogy ne hagyja magára a szülőt, töltse meg a szülő életét tartalommal, és elégítse ki a szülő érzelmi szükségleteit.

A kötődési stílusokon túl bizonyos életesemények is parentifikálhatnak?

Igen, akár egy válás is, ha a szülők nem képesek arra, hogy a gyerek szükségleteit is figyelembe vegyék.

Egy hosszan tartó kórházi kezelés, betegség és baleset is hozhat olyan helyzetet a családban, hogy az egyik szülő tartósan nem tudja ellátni a feladatát, így valamelyik gyerek lép a helyére.

Számomra van egy érdekes ellentmondás ebben a működésben: a szülő egyrészt felnőtté teszi a gyerekét, másrészt megfosztja attól, hogy érzelmileg is felnőtté váljon, hogy leváljon a szülőről?

Van azért differencia. Sokszor egy parentifikált még felnőttként is nagyon közel áll az anyához: például hiába házas, de még mindig visszajár a szülőkhöz hétvégente, és lemond arról a lehetőségről, hogy a párjával kettesben tölthesse a hétvégét. De olyat is látok, hogy valaki távol kerül, például kollégium miatt korán kirepül a családból. Ilyenkor a gyerek is rendkívül önállóvá válik érzelmileg és fizikailag egyaránt. Mégis mindkét esetben egy nagyon mély érzelmi fájdalom és deficit van jelen, ezért a gyermek ezt a fájdalmat lehasítja, így védi meg a pszichéjét, hiszen gyerekként ez roppant megterhelő lett volna számára. Ezek a gyerekek felnőttként gyakran gyorsan létesítenek párkapcsolatot, ahol elkezdenek jól teljesíteni, hiszen arra vágynak, hogy szeressék és értékeljék őket. Általában mindent megtesznek a másikért, éppen ezért a párjuk hamar megtanulja, hogy neki nem szükséges energiát tennie a kapcsolatba, mert az zakatol magától, hiszen a másik úgyis elvégez mindent.

Ezt a párkapcsolati működést nagyon jól szemlélteti egy kis ábra a könyvben. A parentifikált mindent megtesz, hogy létrehozzon egy olyan családot, ami neki nem adatott meg, és kapcsolatfüggősége miatt gyakorlatilag kitölti, eluralja a kapcsolatot, míg a passzív fél a sarokba szorul.

Ezért tartanak ki akkor is, amikor már nem működik a kapcsolat. Sokáig nem tudnak kilépni, bár már egyáltalán nem érzik jól magukat. Aztán amikor eljutnak a szakításig, általában felszabadulnak, és maguk sem értik, miért élik meg ennyire könnyen a szakítást. Miért nincs bennük gyász? Azért, mert a kapcsolat alatt számtalanszor eljutottak a szakítás gondolatáig, és el is gyászolták már. Elég komoly feladat egy parentifikáltnál terápiában elérni azt, hogy belássa azt, hogy amiben ő él, az nem működőképes.

Fotó: Bibók Bea

Hogy állnak a parentifikáltak a családalapításhoz? Van, aki a gyerekkori rossz tapasztalatok miatt inkább tartózkodik tőle?

Érzelmi kapcsolataikban kétféle működés lehet jelen: vagy nagyon korán és gyorsan szeretnének családot, olyat, amilyen nekik sosem volt, vagy egyáltalán nem akarnak gyereket vállalni. 

Sokszor ez nem ennyire kimondott és tudatos, de felnőttként mégis egy olyan érzés alakul ki bennük, hogy nem szeretnének gyereket, és az elhatározásukat például a klímaváltozással, környezetszennyezéssel ideologizálják meg. Előfordul, hogy ideálisnak festik le a közeget, amelyben nevelkedtek, miközben a valóságban gyakran egy olyan nárcisztikus szülő mellett parentifikálódtak, akinek semmi sem volt elég jó, használta arra, hogy a saját presztízsét növelje, önnön értékességét prezentálja. A terápiás munka folyamán ez a gyerekvállalás felé tanúsított elutasítás változhat, többen jutnak el oda, hogy végül vágynak már saját gyerekre.

Azt írod, hogy a parentifikáltak nehezen kapcsolódnak valódi énjükhöz, és így az érzéseikhez is. Mi jelenti számukra a kivezető utat ebből az önkizsigerelő működésből? 

A parentifikáltaknál a lelkesedés, a „menjünk és csináljuk” szemlélet, a hatékonyság mind eltakarja a valódi érzéseket, elviszi a fókuszt a saját szükségleteikről. Fontos, hogy képessé váljunk dühöt érezni a szüleink iránt, amiért egyes szükségleteinkkel nem foglalkoztak, és hálát is érezzünk azért, amit viszont megkaptunk. Miután egész életünkben a szüleinkhez voltunk lojálisak, magunkat pedig cserbenhagytuk, meg kell tanulnunk önmagunk érdekeiért kiállni, és empátiát érezni az elhanyagolt kisgyermeki énünk felé. Ha idős szüleink vannak, akkor nem szabad számonkérni a múltat, hiszen felnőtt emberként a mi feladatunk dolgozni a sérüléseinkkel, mégis tudnunk kell, hogy ezek a sebek csak úgy fognak enyhülni és begyógyulni, ha megadjuk magunknak a jogosultságot a határok meghúzására, a saját szükségleteink előtérbe helyezésére. Ez nem nárcizmus, és nem is egy infantilis énközpontúság. A könyvemben egy diófahasonlatot használtam arra, hogy minden ember a kapcsolataitól függetlenül egy külön entitás, és mindenkinek a saját felelőssége, hogy az életét megtöltse tartalommal. A diófa gyökere, törzse, fő ága a saját életem, a mellékágai pedig az életem kapcsolatai és eseményei. A parentifikáltak fordítva gondolkodnak erről: a kapcsolatot sokkal fontosabbnak érzik, mint a saját szükségleteiket.