„Ha a szülő már most fél konfliktust vállalni a gyerekével, mi lesz kamaszkorban?” – Egyre több a minidiktátor az ovisok között

Óvodások hozzák a családról a döntéseket, mert a szülők kiengedik a kezükből az irányítást, annyira félnek a konfliktustól. Jó szándék vezeti őket, de kis diktátorokat nevelnek így a gyerekekből.

Kun Gabi

2024. Január 23.

Nem feltétlenül az a gond a minidiktátor gyerekekkel, hogy akaratosak, hanem inkább az, hogy ez a saját fejlődésükre is káros hatással lehet. Úgy tűnik, a mostani ovisok és kisiskolások között egyre több az olyan gyerek, akik zsarnokként viselkednek, nem tűrnek ellentmondást és parancsolgatnak a szülőknek, sőt akár testi erőszakot is alkalmaznak, hogy elérjék, amit akarnak.

A szülők félnek a gyereküktől

Rácz Krisztina már 18 éve dolgozik óvónőként, úgyhogy két generációnyi szülővel és gyerekkel vannak tapasztalatai, és elmondása szerint valóban nagy változás történt a gyerekek viselkedésében az utóbbi másfél évtizedben. A gyerekek zsarnok viselkedéséért pedig nagyrészt a szülők a felelősek a pedagógus szerint.

„Szerencsésnek mondhatom magam, mert eddigi pályafutásom alatt többnyire nagyon jó szülői közösséggel találkoztam. Velem szemben a gyerekek nem nyilvánulnak meg úgy az óvodában, mint a szüleikkel, ami a következetességnek és annak köszönhető, hogy vannak szabályok, amiket be is tartatunk velük – mondja Krisztina. – Ellenben hallom, látom az öltözőben, hogyan viselkedik sok gyerek a szüleivel, hogy megüti, kiabál, hisztizik, nem csinálja, amit kér tőle a szülő és a gyerek diktál, ő hozza a döntéseket. Közben pedig három-hat éves gyerekekről beszélünk.

Úgy érzem, hogy a mai szülők mintha félnének a gyerekektől, ha nemet mondanak.

Ennyire mások lettek volna a szülők egy évtizeddel ezelőtt? Az óvónő szerint határozottan érezhető a különbség a szülők viselkedésében is. 10 éve még sokkal jobban megfogadták például az óvodapedagógusok tanácsait, nyitottabbak voltak, nagyobb tisztelettel fordultak az óvónők felé: „A legnagyobb darab apuka is vigyázzba állt, ha valami olyat mondott neki az óvó néni, meghallgatta, és nem az volt, hogy úristen, hogy merjek odamenni hozzá és elmondani neki a gyerekről egy kérést.

Én az a típus vagyok, hogy el merem mondani a szülőknek, hogy mi a gyermek érdeke és hogy nekem három, maximum négy évig az óvodásom, de egy életen át az ő gyerekük lesz.

És lesz ő még kamasz is – akinek már volt vagy van kamasz gyereke, tudja jól, hogy azt az időszakot át kéne aludni, és felébredni akkor, amikor már lediplomázott. Ha a szülő már most fél konfliktust vállalni a gyerekével, mi lesz kamaszkorban?”

Fotó: Getty Images

Új generáció, új nevelés

Ennek többek között az is lehet az oka Krisztina szerint, hogy a szülők között felnőtt már egy generáció, akik már más nevelést kaptak, és az internet is szerves része lett a gyereknevelésnek, ahol sok téves információt kapnak. Nagyon nehéz nekik is, elveszettnek érezhetik magukat ebben a világban. Nem is kell a Facebook rettegett anyukás csoportjait felkeresni, elég csak egy játszótérig elmenni a gyerekkel, ahol a szülők egymást kergetik sokszor a teljesítménykényszerbe és versengésbe a gyerek fejlődése kapcsán, akkora nyomást helyeznek egymásra. Talán itt is kereshetjük arra a választ, hogy miért félnek a gyereknek nemet mondani.

Most abba mentek át a szülők, hogy mindent megbeszélnek a gyerekkel, sok döntést rábíznak egy óvodásra.

De ez a szegény gyereknek nagyon nagy teher, ő még nem akar a saját és a szülei életéről dönteni, ezért elveszve érzi magát – teszi hozzá az óvónő. – Nem tud vakon bízni a szüleiben, mert tőle várják a választ a felnőttek, akikre támaszkodnia kéne. Azt érzi, hogy eltéved ebben a világban, mert anya és apa sem tudja, hogy mit csináljon.” A gyerek frusztrált lesz attól, hogy átadják a kezébe a döntést a felnőttek és a dühét kitölti a szülein, akik megijednek az indulatoktól és ördögi körbe kerülnek.

Bűntudat és kívánságteljesítés

Valeria Sabater pszichológus Rácz Krisztinához hasonlóan írja le a zsarnokjelenséget az Exploring Your Mind cikkében: a saját szakmai tapasztalata is az, hogy a mindennapi életben egyre inkább gyakoribbnak tűnik, hogy a gyerekek ütik a szüleiket, sértegetik őket, gúnyolódnak rajtuk és még sok erőszakos eszközt felsorakoztatnak, hogy megkapják, amit akarnak.

A legszembetűnőbb az, hogy minél több zsarnoki magatartást tanúsít a gyermek, annál nagyobb erőfeszítéseket tesz a szülő, hogy a kedvében járjon. A gyerek követeléseitől túlterhelt felnőtt végül bűntudatot érez, amiért nem teljesíti a kívánságokat

– írja Sabater. A pszichológus a zsarnoki gyerekekre példaként hoz egy esetet, amivel nyaralás közben találkozott. Egy család ült a szomszédos asztalnál az étteremben egy ötéves gyerekkel. A kisfiút az anya próbálta etetni – a gyerek tudott enni egyedül, csak épp nem volt hajlandó rá abban a pillanatban. A gyerek megragadta az anya kóláját és meg akarta inni, nem engedte el a poharat akkor sem, amikor az anyja már háromig számolt.

Az anya megpróbált tárgyalni a gyerekkel, hogy akkor megihatja a kólát, ha megeszi a húst a tányérján, amire a gyerek elkezdte szapulni az anyját többek között ilyen mondatokkal: „Nem eszem meg azt az undorító húst csak azért, mert te mondtad” és „Már mondtam, hogy nem eszem meg, nem érted, amikor hozzád beszélek?”. Eközben az apa csak szemlélője volt a konfliktusnak, amit közönyös arckifejezéssel figyelt. Az anya a pohár kóláért folytatott küzdelem után nem találta a módját, hogyan köthetne kompromisszumot a fiával, ezért feladta. A gyerek végül annyi kólát ivott, amennyit csak akart, közben az anyját szidta és az asztal alatt rugdosta.

„Az utolsó simítás az anya dorgálása, amit a gyerek természetesen nem vesz komolyan: »meglátod, ma nem mész a medencébe« – fejezi be a történetet a pszichológus. – Ezen a ponton a kis zsarnoknak már elég erőforrása van ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben győzzön. A jövőben tudja, hogy csak egy kicsit keményebben kell küzdenie a pohár kólával.”

A zsarnoki gyerekek jellemzői:

Nem kér, hanem követel, nem elégszik meg semmivel. Amikor megkapja, amit akar, még többet követel.
Alacsony tolerancia a frusztrációval, unalommal vagy a kérése elutasításával szemben. Ilyenkor hisztivel, dühvel, sértegetéssel vagy erőszakkal válaszol akár nyilvánosan is.
Kevés problémamegoldó képességet mutat. Megszokta, hogy mások oldják meg helyette a problémákat.
Szilárdan hiszi, hogy a világ körülötte forog.
Mindig talál igazolást a viselkedésére, és másokat hibáztat azért, amit tett.
Nincs benne sok empátia, ezért nem érez bűntudatot, amikor kiabál, fenyegetőzik vagy fizikailag támad.
A szabályokon és a büntetéseken vitatkozik a szüleivel, amelyeket rossznak vagy igazságtalannak nevez. Ez előnyös számára, hiszen ettől rosszul érzik magukat a szülők, és engednek neki, több kiváltságot kínálva.
Nem reagál jól a tekintélyszemélyekre vagy a társadalmi normákra.
Alacsony az önbecsülése, de ezt zsarnoki viselkedésével elrejti.
Legtöbbször szomorú, szorongó, dühös.

Fotó: Getty Images

A pszichológus leírása szerint az egyértelmű határok hiánya, a megengedő szülői stílus és a társadalmi elvárások is okolhatók azért, hogy egyre több zsarnok gyerek van. Ezek miatt a gyerekek tévesen azt hiszik, hogy joguk van azt tenni, amit akarnak, amikor csak akarnak. Ebben a hitben nincsenek tisztában azzal, hogy a jutalmazáshoz előzetes erőfeszítésre van szükség, és hogy tiszteletben kell tartaniuk másokat. Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fogyasztói és individualista társadalom hatását, amelyben élünk; sem a legtöbb szülő merev munkanapját, ami befolyásolja a gyermekeikkel töltött minőségi időt.

Ne a gyerek vezesse a családot

Rácz Krisztina szerint ennek az a megoldása, ha „beleállnak” a szülők a konfliktusokba még az elején, amivel a pszichológus tanácsa is abszolút rezonál: már a kezdetektől fogva világos határokat kell felállítanunk. Kétéves kortól kezdődik a dackorszak, jön a hiszti, amitől nem megijedni kell, és hirtelen bedobni a gyeplőt szülőként, hanem határokat húzni a gyereknek, mert akkor érzi magát biztonságban. Lehet, sőt kell is döntési lehetőséget adni a gyereknek, de inkább csak apróságokban és akkor is maximum két dolgot felajánlva neki. Krisztina szerint ott csúszhat el a gyereknevelés rossz irányba, ha a hisztit, a sírást nem engedjük meg a gyereknek, mert azt hisszük, hogy tönkretesszük és traumatizálódik, ha nincs minden pillanatban minden vágya teljesítve és esetleg valamilyen diszkomfortot érez vagy sír.

Pedig pont a határok és szabályok adnak biztonságot a gyereknek, mert így tudja, hogy anya és apa a főnök, akik kormányozzák a család hajóját. Így nem lesz rajta a felelősség, hogy gyerekként vezesse az egész családot.

A mai kor problémájának látja azt is az óvónő, hogy óriási társadalmi elvárás van már óvodás korban a gyerekek felé és persze a szülők nyakában. Rohannak a háromévesek egyik különóráról a másikra, az ötévesek az iskolafelkészítőkre, angolórákra, mert aggódnak a szülők, hogy ha nem teszik meg ezt, akkor majd lemarad a jobb iskolákról a gyerek. Ez egy állandó sürgetést jelent, ami szintén frusztrációt okoz a kicsiknél, akiknek még szabadon kellene játszani.

A családi programokban is látszik egyfajta társadalmi nyomás, kikopnak az olyan egyszerű közös tevékenységek, mint a társasozás vagy az esti mesélés, és helyette loholnak egyik szuper programról a másikra a szülők a gyerekekkel. Pedig az ovisoknak kellenek a nyugodt, lelassult pillanatok családi körben ahhoz, hogy feltöltődjenek és megfelelően fejlődjön az idegrendszerük. Mindez együtt hozzájárulhat ahhoz, hogy úgy viselkedjenek, mint a minidiktátorok.

A pszichológus szerint ha hagyjuk, hogy zsarnokok legyenek a gyerekek és a világ körülöttük forogjon, azzal rossz szolgálatot teszünk nekik, mert az a gyerek, akinek lesik minden kívánságát és a döntéseket a kezébe helyezik, nem készül fel a felnőttkorra.

A jövőben nehezebben kezeli majd az új helyzeteket és értetlenül áll a problémák előtt, mert előbb-utóbb szembesülni fog azzal, hogy az élet nem idomul ahhoz, amit ő akar. Ha tehát egészséges lelkű gyerekeket szeretnénk nevelni, akkor nem irányíthatja a szülői döntéseinket a félelem, tartsuk szem előtt inkább azt, hogy az a gyerek és az egész család érdeke is az, ha határokat szabunk és nem toljuk a felelősséget át a gyerekre.

Ezt olvastad már?