A kiégés vagy burnout-szindróma egy tünetegyüttes, amit a tartós feszültség okoz: fizikai és érzelmi kimerültséggel jár, és súlyosabb esetben kísérhetik később krónikussá váló stresszbetegségek is, mint a magas vérnyomás vagy a depresszió. Sokáig úgy tartották, hogy azok a legveszélyeztetettebbek, akik a munkájuk során teljes személyiségüket használják, valamint azok, akik nehezen találják meg az egyensúlyt munka és magánélet között.
A teljesítménykényszer, a látványos eredmények hajszolása szintén vezethet kiégéshez. Mindez úgy hangzik, mintha csak a munkafüggő, sikerorientált menedzserek vagy a segítő szakmák képviselői lennének érintettek. Az utóbbi időben azonban látványosan megnőtt a kiégési tüneteket mutató gyerekek száma is.
Kis emberek nagy nyomás alatt
Egy 2023-as amerikai kutatás megdöbbentő eredményre jutott. 2000 iskoláskorú gyermek családjában végeztek felmérést, azt kérdezve tőlük, hogyan ér haza a gyerek az iskolából, és mennyi időre van szüksége, hogy kipihenje magát, illetve van-e olyan otthoni viselkedési forma, ami a szülők szerint kapcsolatba hozható az iskolai terheléssel. Kiderült, hogy a kiégés már nemcsak munkahelyi, hanem iskolai probléma is: a családok 66 százaléka jelzett olyan tüneteket a gyerekek esetében, amelyek közvetlenül kapcsolódhatnak a burnout-szindrómához. A leggyakrabban ezeket említették:
- Alvási szokások megváltozása: ide tartozik a túl kevés vagy nyugtalan alvás, az elalvási nehézségek, a rémálmok, és a rendszeresen fáradtan ébredés.
- Étkezési szokások megváltozása: ez jelenthet étvágytalanságot vagy falási rohamokat is, illetve stresszevést, amikor a gyerek feszült helyzetben étkezéssel próbálja megnyugtatni magát.
- Fizikai tünetek: olyan fejfájás, gyomorfájás, hányinger, amely mögött nem áll diagnosztizálható betegség.
- Kedvetlenség: a gyerek abbahagy olyan tevékenységeket, amelyeket korábban élvezettel végzett, még akkor is, ha esetleg kiemelkedően tehetségesnek is bizonyult benne és sikerei voltak. A társas kapcsolatai is beszűkülnek, nem akar kimozdulni sem a barátaival, sem a családjával.
A fenti tünetek korábban csak a túlhajszolt felnőttek esetében jelentek meg, de ma már kimutathatók az általános iskolás korosztályban is. Valami olyasmi történik itt, ami senkinek sem jó, mégsem figyeltünk rá eddig eléggé.
Fotó: Getty Images
Lúzernek éreztem magam, aki folyton csalódást okoz
Dani 17 éves, a tanév elején váltott iskolát. A döntést nem ő kezdeményezte, a szülei ötlete volt, de így utólag úgy érzi, nem volt rossz ötlet, mert egyre kilátástalanabbnak érzett mindent, ami a tanulással és a jövővel kapcsolatos.
„Már tavaly is sokat hiányoztam, folyton megbetegedtem, és nagyon nehezen tudtam meggyógyulni – meséli. – Ami másnak egy pár napos nátha volt, az nekem nem múlt el, csak két hét alatt, és tényleg rosszul voltam közben. Az osztályfőnököm azt hitte szerintem, hogy lógni akarok az iskolából, pedig próbáltam nem lemaradni a tanulnivalókkal akkor sem, amikor otthon voltam.
De egy idő után egyszerűen nem ment, nem tudtam figyelni, féltem, hogy megbuktatnak, ettől rágörcsöltem, és még kevésbé tudtam tanulni. Pedig nem vagyok hülye… de akkor annak éreztem magam.
Nyáron összeszedtem magam, szeptemberben úgy mentem be, hogy minden más lesz, de egy új probléma jött: nem tudtam aludni. Próbáltam ilyenkor tanulni, de közben azt éreztem, hogy semmi értelme annak, amit be akarnak magoltatni velünk; de akkor meg minek?”
Dani egy ötgyerekes családban a második legfiatalabb. A szülei egy darabig küzdöttek azért, hogy maradjon az iskolában, ahová az idősebb testvérei is jártak, és ami ráadásul egy jó nevű intézmény, ahova nem volt könnyű bekerülni; de aztán belátták, hogy Dani másképpen reagál a stresszre, mint a többi gyerek a családban, és úgy döntöttek, az a legfontosabb, hogy jól legyen. Amikor a tanév elején két hét alig alvás után megint jött egy betegség lázzal, köhögéssel, levertséggel, és Dani teljesen elkeseredett, hogy máris kudarcot vallott, a családi kupaktanács úgy döntött, hogy nincs az a reménybeli fényes jövő és karrier, ami megéri, hogy a gyerek teljesen elveszítse önmagát. A váltás, bár Dani ettől is tartott, meglepően zökkenőmentesre sikerült.
„Az volt a legrosszabb, hogy egy lúzernek éreztem magam, amiért nem tudok megfelelni sem a szüleimnek, sem saját magamnak, és folyton csak csalódást okozok – mondja. – Attól is féltem, hogy az új helyen nem fognak befogadni, mert ez már messziről látszik rajtam, és ki akarna barátkozni egy lúzerrel? Aztán láttam, hogy senkit nem érdekel, hogyan teljesítek, hanem tényleg rám kíváncsi mindenki.
Nem volt sürgetés vagy nyomás, hogy zárkózzak fel, és amikor én kezdem el mondani az osztályfőnökömnek, hogy „de akkor hogy lesz így meg a matek”, mindig megnyugtat, hogy meglesz, csak lehet, hogy nem azonnal, hanem kicsit később, és az sem baj.
Még meg kell szoknom ezt az egészet, pedig már fél éve itt vagyok. De mostanában egész jól alszom, és megint elkezdem rajzolni, amit régen nagyon szerettem, aztán abbahagytam, amikor elkezdődtek a problémáim, mert semmi nem tetszett, amit csináltam. Most szeretnék nyáron elmenni rajztáborba, hogy kicsit képezzem magam benne. Még vannak visszacsúszásaim, rosszabb napjaim, de szerintem jól vagyok.”
A megoldáshoz csapatmunka kell!
Daninak segített az iskolaváltás és az, hogy a szülei felismerték, mire van szüksége, de nem mindig ilyen egyszerű megoldást találni. Mi segíthet abban, hogy a gyerekek megússzák a kiégést, és ne fásuljanak bele a napi rutinba? A szülők szívesen mondják azt, hogy harmonikusabb iskolai környezet és kevesebb terhelés; az intézmények szerint rendezett, biztonságos családi háttér. A legkönnyebb azt mondani, hogy a hiba a másik oldalon van, de az egymásra mutogatás nem oldja meg a gyerek problémáját, aki nem is tudja igazán, mi a gond, csak azt érzi, hogy lassan nem bírja el a rá nehezedő nyomást. Az ideális az lenne, ha család és az intézmény össze tudna fogni a gyerek érdekében, és valami személyre szabott megoldáscsomagot állítanának össze együtt a helyzet megoldására. De sokszor ez szinte a lehetetlennel határos kihívást jelent.
Gyakori probléma, hogy a szülők maguk is küzdenek a kiégés tüneteivel. Nehéz megosztaniuk a figyelmet a munkahelyi kihívások és a család között, és azon spórolnak időt, ami a legkevésbé feltűnő a külvilág számára: a saját lelki egyensúlyukat biztosító szabadidős tevékenységeken, a hétköznapok apró örömein.
Ha valaki érintett a burnout-szindrómával, az ezzel járó fásultság megakadályozza, hogy nyitott legyen mások problémái felé, még akkor is, ha ezek a „mások” történetesen a saját gyerekei. Így könnyen kialakulhat egy olyan családi minta, ahol mindenki egyedül küzd a saját démonaival ahelyett, hogy felismernék a közös pontokat és együttes erővel próbálnának megoldásokat keresni.
Ehhez társulhat még a szakemberek irányába mutatott bizalmatlanság is. A burnout együtt jár a teljes és reménytelen kudarc élményével is, és senki nem szívesen meséli el egy idegennek, hogy elhibázottnak érzi az egész életét. Így sokszor csak olyankor jutnak az érintettek a megfelelő ellátáshoz, ha valaki véletlenül felfigyel a tünetekre: a háziorvos például, akinél rendszeresen megfordul a beteg gyerek.
Fotó: Getty Images
Sokszor van a családon belül is kommunikációs gát. Ami az érzések és érzelmek megbeszélését illeti: a már említett felmérés kimutatta, hogy a gyerekek közel egyharmada csak hetente vagy annál ritkábban közli érzéseit és érzelmeit szüleivel vagy gondviselőivel, míg néhányan akár két-három hetet is várnak, hogy elmondják, ha valami nyomja a lelküket. Ennek oka lehet életkori sajátság is, a kamaszok zárkózottsága; de megeshet az is, hogy a gyerek, látva szülei gondterheltségét, nem akarja őket a saját problémájával is nyomasztani.
Rugalmatlan rendszer
Eközben a másik oldalon az iskolák dolgát a rugalmatlan rendszer és a munkaerőhiány is megnehezíti. Amikor Dani azt mondja, hogy sokszor úgy érezte, nincs értelme annak, amit tanul, nem feltétlenül tévedett: a most érvényben lévő nemzeti alaptanterv sokkal nagyobb részben épül bemagolandó adatokra és lexikális tudásra, mint praktikus ismeretekre és az összefüggések felismerésére. Napi 6-8 órában olyasmivel foglalkozni évekig, aminek csak egy része érdekes, és még csak különösebben hasznosnak sem tűnik, egy felnőtt számára is lélekölő hosszú távon. Márpedig itt igazán hosszú távról van szó, évtizedekről is akár.
Az iskolapszichológusnak és az iskolai szociális munkások az intézmény összes diákjára kellene figyelnie, ami szinte lehetetlen. Inkább azok kerülnek a figyelmük középpontjába, akik hangosak, és a viselkedésükkel megnehezítik a közösség életét.
Egy burnout-szindrómával küzdő gyerek inkább csöndes, visszahúzódó, fásult: ezeket a tüneteket nagy tömegben és zajban nehéz észrevenni. Arról nem is beszélve, hogy az intézményekben dolgozó segítő szakemberek sokszor szintén közel járnak a kiégéshez, ami nem teszi őket alkalmassá mások gondjainak feltárására és megoldására.
Ha mindezek ellenére kiderül, mi a gond, és elindul a kommunikáció az intézmény és a család között, akkor a helyzet egyáltalán nem reménytelen, sőt! A legfontosabb, hogy nincs két egyforma gyerek, ezért nincs olyan problémakezelési protokoll, ami mindenkinél ugyanazt a várható eredményt hozza. A megoldás lehet a terhelés átütemezése személyre szabottan, akár azt is vállalva, hogy a tanulmányi eredmények romlani fognak; lehet, hogy a családnak közösen kell energiát fordítania arra, hogy több minőségi időt töltsenek együtt; lehet, hogy egy iskolaváltás lesz a megoldás. Vagy akár mindez együtt.
Talán jó hír azoknak a családoknak, amelyek egy vagy több tagja küzd a burnout-szindrómával, hogy ha sikerül túllendülni a problémán, akkor az hosszabb távon előnyöket is jelenthet az érintettek számára. A kiégéshez vezető út feltárása és a kiút megtalálása olyan önismeretet ad, amely magabiztosabbá, önazonosabbá teheti az érintettet, jobban fog figyelni önmagára és másokra is. Ahhoz, hogy egy gyerekből sikeres és kiegyensúlyozott felnőtt legyen, ezek a legfontosabb tulajdonságok – a teljesítmény hajszolása helyett talán ebbe lenne érdemes energiát fektetni.
