Társas magány. Az oximoron. Hiszen hogy lehet az, hogy bár benne vagyunk egy kapcsolatban, mégis magányosnak érezzük magunkat? Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik ez a kifejezés, sajnos nem egy új keletű jelenség. Már az 1943-ban kiadott A kis hercegben, Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regényében is olvashattunk a jelenségről – hívta fel erre a figyelmet egy társas magány kérdésével foglalkozó blogbejegyzés:
„Hol vannak az emberek? – kérdezte később a kis herceg. – Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem – mondta a kígyó.”
És mennyire igaza volt a szerzőnek! Állítását Varga Gréta szexuálpszichológiai szakpszichológus is megerősítette, aki szerint nem csak akkor lehetünk magányosak, ha egyedül vagyunk. Megtörténhet ez velünk akkor is, ha házastársként, párkapcsolatban, barátokkal vagy családdal körülvéve él az ember. Most azonban legfőképpen a párkapcsolatban előforduló magányról beszélgettünk a szakemberrel.
A kis herceg és a kígyó (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)
Egyedül lenni egy párkapcsolatban
A párkapcsolati magány sok kapcsolatban jelen van, olyanokban is, ahol egy külső szemlélő egyáltalán nem is gondolná annak jelenlétét. Gyakran azokban a kapcsolatokban fordul elő, ahol a felek már hosszabb ideje egy párt alkotnak. Ebben az esetben ugyanis sokszor már csak azért maradnak együtt – hiába érzik úgy, hogy valami nem működik –, mert félnek magánytól és az egyedülléttől. Egy hosszú távú kapcsolatban azonban mindig lesznek hullámvölgyek. Viszont, ha beleragadunk ebbe az elhidegülésbe és nem fordítunk energiát arra, hogy a kapcsolatot feltámasszuk és minőségi időt töltsünk együtt, akkor a szakadék egyre nagyobb lesz köztünk és a végén már nem is látjuk majd a kiutat ebből a helyzetből.
„Egy párkapcsolatban társas magányt akkor élhetünk meg, amikor érzelmileg nem tudunk egymáshoz jól kapcsolódni. Sokan úgy gondolják, hogy ez csak akkor történhet meg, ha nem töltünk együtt elég időt, nincsenek közös élményeink, nem tudunk érdekes vagy izgalmas témákról beszélgetni. A valóság az, hogy az együtt töltött idő érzelmi mélység és tartalom nélkül kiüresedik. Tehát nem az együtt töltött idő mennyisége számít csak, hanem annak a minősége is. Érzelmi tartalom nélkül azt érezhetjük, hogy bár elég időt töltünk együtt, érzelmileg magányosak vagyunk a partnerünk mellett” – árulta el lapunknak Varga Gréta.
Miből ismerhető fel egy párkapcsolatban a magány?
• Csak könnyedebb témák kerülnek előtérbe köztünk és a partnerünk között, szó sem esik mélyebb témákról
• Úgy érezzük, nem számíthatunk a másikra, nem tudunk hozzá fordulni
• Figyelmen kívül hagyjuk egymás szükségleteit, nem figyelünk oda egymásra
• Hiányzik a törekvés a problémák megoldására, kezelésére, megbeszélésére
• Nincs közös hobbi, érdeklődés
• Úgy érezzük, nem vagyunk elég jók a partnerünknek, kételkedünk önmagunkban, saját magunkat hibáztatjuk
• Depresszív tüneteket észlelünk magunkon
• Kielégítő szexuális élet hiánya
Valami elromlott bennünk?
Sokan bűntudatot érezhetnek amiatt, hogy bár elégedettnek és boldognak kellene lenniük a partnerük mellett, hiszen látszólag minden rendben van köztük – szép ház, gyerekek, anyagi biztonság stb. –, mégis magányosnak érzik magukat a kapcsolatban. A szakember szerint ilyenkor ahelyett, hogy elfojtanánk ezeket az érzéseket és magunkban keresnénk a hibát, érdemes megkeresnünk a probléma gyökerét, ugyanis csak így oldható fel a kapcsolatunkban a probléma.
„Ha kívülről nézve úgy tűnik, minden megvan a párkapcsolatban, amire vágyhat egy ember, lelkiismeretfurdalást érezhetünk a hiányérzetünk miatt. Kifejezetten igaz lehet ez akkor, ha anyagi és egzisztenciális stabilitás van a kapcsolatban, utazásokkal, programokkal, szórakozással. Azt gondolhatjuk, biztosan csak a saját gondolkodásunkat és hangulatunkat kell rendbe tenni, ezért lehet, hogy pszichológiai konzultációra jelentkezünk, hogy »szereljék« meg bennünk, ami elromlott. »Szereljék« meg, hogy boldogok tudjunk lenni ebben a párkapcsolatban, hogy értékelni tudjuk azt a sok szépet, amit együtt megélünk.”
Az érzelmi hiány viszont nem tölthető fel magunkra erőltetett hálaérzettel. Érzelmi hiányban, ha a félig üres poharat félig telinek akarjuk látni, és elfordítjuk a figyelmünket a párkapcsolatban arról, ami fáj, akkor a hiány nem enyhülni fog, csak még erősebben fájni.
Visszaút a magányból
A szexuálpszichológiai szakpszichológus szerint a társas magány az érzelmi intimitás fejlesztésével oldható fel. Nagyon fontos, hogy megtanuljuk felismerni a negatív érzelmi állapotainkat és hozzákapcsoljuk a kiváltó eseményekhez, majd megfogalmazzuk a partnernek, mire lenne szükségünk ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat. Varga Gréta egy példával is szemléltette állításait:
„Például, ha a sírásra rendszerint úgy reagál, hogy elvonul egy másik helyre, esetleg racionálisan elmagyarázza előtte, milyen megoldási lehetőségek vannak, amivel enyhíthető az érzés, majd egyedül hagy, akkor ettől elhagyatottnak és csalódottnak érezhetjük magunkat. Ebben a helyzetben úgy tudjuk erősíteni az érzelmi intimitást a kapcsolatban, ha elmondjuk, hogyan érezzük magunkat, amikor így viselkedik, és mire lenne valójában szükségünk. Mondjuk arra, hogy egyszerűen csak hozzon egy zsebkendőt, üljön le, öleljen át, és várja meg, amíg enyhül a sírás. Ahelyett, hogy elterelné vagy tompítaná a fájdalmas érzéseket, engedje meg azoknak a megélését.”
Ne feledjük tehát, hogy az érzelmi intimitás akkor fejlődik igazán, ha a partner fájdalmas érzelmei számára is van tér és idő a párkapcsolatban. Azonban nem csak az a fontos, hogy egyikünk megtanulja kifejezni az érzelmeit és a szükségleteit, hanem az is, hogy a másik számára is biztonságot teremtsünk.
A szakember szerint nagyon fontos, hogy megtanuljuk kifejezni és kommunikálni az érzelmeinket (Fotó: Getty Images)
Van, aki hátránnyal indul
Gyakran két olyan ember alkot egy párt, akiknek gyermekkorukból hozott sérüléseik rezonálnak egymásra, azaz mindkettőjüknek szorongásteli a kötődése. Egy kötődés ugyanis két fajta lehet: szorongó vagy biztonságos. A szakértő kifejtette, hogy a szorongóknak két típusa lehet. Az egyik az elkerülő, a másik pedig az ambivalens. Az elkerülő úgy oldja a szorongását, hogy elkerüli a kapcsolatot, visszahúzódik, hidegebb, kívülről érzelemmentesebbnek tűnik, nem látjuk rajta a szorongást. Az ambivalens azonban úgy reagál a szorongásra, hogy kétségbeesik, ha úgy érzi, hogy a másik nem elérhető, ekkor pedig két kézzel fog kapaszkodni belé, majd, ha sikerült újra kapcsolódást teremtenie, az elvesztésétől való félelem miatt nem tudja tartósan átélni a biztonság és szeretettség érzését. Az ebben való szüntelen kételkedés belső feszültséget kelt, és ezért megkérdőjelezi a partner kötődését és szeretetét akkor is, amikor valójában objektíven nézve a másik nem adott okot rá. Tehát valójában egyiküknek sem biztonságos a kötődése, de másképpen szoronganak egy kapcsolatban.
„Az elkerülő valójában rettenetesen szorong, csak gyerekkorában azt tanulta meg, hogy teljesen felesleges kifejezni a szomorúságát és a fájdalmát. Egyedül maradt azokkal, mert a szülő nem tudott stabil támaszt adni neki, például hagyták sírni, azt gondolva, hogy majd megnyugtatja magát. Örültek is, lehet, a szülők, hogy tényleg megtanult egyedül aludni a gyerek, már nem sír, nem fél. Miközben egyébként ez nincs így, csak a viselkedésében ezt nem mutatja ki. Ezek a szorongásos tünetek mérhetőek egyébként ilyenkor a gyermekeknél. Ezzel szemben az ambivalensek kapaszkodnak, majd eltolnak. Ebből lesznek a drámai féltékenységi jelenetek, a kiabálások, kérlelések, sírások, hogy bizonyítsa a szeretetét felé a másik. A szorongó-ambivalens kötődési stílus mögött gyakran egy olyan kora gyermekkori szülői viselkedés húzódik meg, amelyben a szülő elsősorban a saját érzelmi igényei szerint kapcsolódott a gyermekhez. Akkor bújt, ölelt, volt jelen és volt elérhető, amikor neki volt szüksége a kapcsolódásra, amikor viszont neki nem volt rá igénye, viszont a gyermeknek szüksége lett volna rá, nem tudott érzelmileg elérhető lenni.”
Mindezek mellett a nevelésnek ott is van jelentősége a párkapcsolati problémák kialakulásában, hogy egy szülő mennyire nevelte önállónak a gyermekét. Ha egy gyermektől ugyanis nem a korának megfelelő feladatokat vártak el, nem a korának megfelelő feladatokkal látták el, akkor a gyermek koraéretté vált. Ezek a gyerekek bár jó problémamegoldó képességgel bírnak majd felnőttkorukra, túlzottan empatikusak lesznek és hajlamosak lesznek majd megfeledkezni a saját szükségleteikről.
„A gyermekként szülői felelősséget magukra vállaló, azaz parentifikált emberek szintén vihetik magukkal felnőttkorukra azt a hiedelmet, hogy nekik mindig erősnek és támaszt adónak kell lenniük. Úgy gondolhatják, hogy a saját fájdalmuk kifejezését már nem bírja el a kapcsolati rendszer.”
A hideg, érzelemszegény, elkerülő gyermekkori kötődési kapcsolat szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy felnőttként kihívást jelentsen az érzelmek őszinte és nyílt kifejezése
– tette hozzá a szakember.
Mindketten felelősek vagyunk
Ha úgy érezzük, hogy bár mi mindent megteszünk a kapcsolatunk érdekében, de partnerünk részéről mégis állandó falakba ütközünk, Varga Gréta szerint nem szabad csak és kizárólag a másik fél hibájának tekinteni az eltávolodást. Így hát együtt is kell megoldást találni a problémára.
„Előfordulhat, hogy a társas magány érzése a párkapcsolatban csak egyikünk számára jelent problémát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mi vagyunk a probléma forrása vagy oka. Ugyanakkor azt sem, hogy egy személyben a partner lenne érte a felelős. A kettőnk között kialakult kapcsolati dinamikából született meg a társas magány, amibe mindketten beletettük a saját részünket. Nem célravezető bűnbakot és hibást keresni. Ha fontos számunkra a párkapcsolat fejlesztése, célszerűbb arra fordítani a figyelmet, hogyan, milyen viselkedéssel, érzelemkifejezéssel vagy kommunikációs stílussal teremtettük meg együtt ezt a magányt. Majd koncentrálhatunk arra, hogy változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy érzelmileg közelebb kerüljünk egymáshoz.”