Bejárta a médiát a hír és annak nyomán a felháborodás, hogy a parlament elé került egy törvénymódosító javaslat, aminek értelmében a jövőben a katolikus papok nem lennének kötelesek jelenteni, ha gyóntatás közben tudomásukra jut egy gyermekek ellen elkövetett bűncselekmény. Jelentős teológiai, valamint gyenge jogi tudásomat latba vetve (és némi szakmai segítséggel felvértezve) megpróbálom először kibogozni, hogy miről is van itt szó valójában. Spoiler: ez eddig is így volt, és igazából nincs túl sok értelme, hogy változtassunk rajta.
Az úgynevezett „gyónási titok” alapvetően azt jelenti, hogy a pap semmilyen módon nem árulhatja el azt az információt, amit a gyóntatófülkében hallott. Ennek van egy praktikus és egy teológiai oka. A praktikus az, hogy csak így lehet megteremteni azt a bizalmat a gyónás intézménye iránt, ami szükséges ahhoz, hogy az emberek valóban merjenek őszinték lenni. Ugyanezen okból létezik hasonló titoktartási kötelezettség például a pszichológusok és orvosok esetében is. Igaz, hogy ott ez korlátozott, hiszen a bűncselekményt nekik éppenséggel jelenteniük kell. Erre a különbségre még ki fogunk térni később. Emellett viszont van egy teológiai ok is: méghozzá, hogy a keresztények hite szerint Isten végtelenül jó és irgalmas, ezért nincsen olyan bűn, amiért ne kaphatnánk bűnbocsánatot, ha az elkövető őszintén megbánja, és megígéri, hogy mindent megtesz, hogy többet ne történjen meg. Ez természetesen a lelkiismeret tárgyköre,
és nem érinti a büntetőjogi felelősséget, azaz egyszerűen szólva az egyházi bűnbocsánat nem jelenti, hogy az illető mentesülne az állami törvényben előírt büntetés alól.
Éppen ezért lehetséges, hogy bár sokan megtérnek a börtönben, és istenfélő életet kezdenek élni, attól még nem szabadulhatnak a büntetésük letöltése előtt.
Fotó: Getty Images
Nézzük a jogi részét! Az egyházaknak van bizonyos autonómiája a hitéletüket illetően, azaz mentesülhetnek bizonyos szabályok alól, és minden ellenkező híreszteléssel szemben a gyónási titok állami védelme nem újkeletű. A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról szóló törvény (2011/CCVI.) tartalmazza, hogy „az egyházi személy a hitéleti szolgálata során tudomására jutott, személyiségi jogot érintő információkat nem köteles állami hatóság tudomására hozni”. Ugyanígy tanúként sem hallgatható ki, hasonló helyzetben (lásd: 2017/XC. tv. 170. §). Tehát ez eddig is így volt, ebben nincs módosítás.
Ilyesfajta kivételeket amúgy a törvény más esetben is alkalmaz, például közvetlen hozzátartozó esetében. A módosítás tehát, ha jól látom, elsősorban nem erre vonatkozott, hanem az egyházi jogi személyre. Ez természetesen már sokkal inkább problémás. Nehezen érthető ugyanis, hogy ez miért szolgálná a gyerekek javát, miért lenne kevesebb gyermekbántalmazási ügy ezek után. Természetesen előnye a módosításnak, hogy több intézmény és személy jelzési kötelezettségét szigorították, hiszen fegyelmi eljárás vagy büntetőeljárás indulhat ellene, ha elmulasztja a feljelentést. Ennek örülünk. De vissza a gyónási titokra. Azt ugyanis mindennek ellenére gumicsontnak érzem.
Boldogok, akik sírnak
Hodász András sorozatában olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk.
A sorozat korábbi cikkei itt találhatók.
Hiszen nem nagyon van értelme azon rágódni, hogy a papok elmondhatják-e a gyónás közben hallott információt, vagy sem.
A pszichológussal és az orvossal ellentétben ugyanis a papnak az esetek nagy többségében fogalma sincs, hogy ki a gyónó.
Nem kérünk, és nem is kérhetünk el személyes adatokat, és mivel ez nyilvánvalóan kissé megalázó helyzet, a legtöbb ember számára ismeretlen paphoz jár gyónni, sokan minden alkalommal máshoz. Emellett a legtöbb esetben gyóntatófülkében történik a beszélgetés, ahol ráadásul egy rács választja el a papot a hívőtől, hogy még nehezebben legyen felismerhető. Tehát amíg az orvos, vagy pszichológus a tudomására jutott információt össze tudja kötni egy konkrét névvel, addig a pap maximum annyit mondhatna a rendőrségen, hogy egy ismeretlen ember bejött hozzá, és mondott valamit, hogy csinált valamit valakivel. Alig hiszem, hogy ezt feljelentésként tudná értelmezni a nyomozó hatóság. Ezzel szemben annak nagyon is van értelme, hogy az intézményvezetőknek, tanároknak, szociális munkásoknak (stb.) legyen feljelentési kötelezettsége, hiszen ők nyilvánvalóan pontosan ismerik az elkövető és az áldozat kilétét. Szóval ez az egész a meglátásom szerint csak gumicsont, és megint nem a lényegről beszélünk.
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
Egy alkalommal, még gyakorló papként megkeresett egy áldozat, akit, miután elmesélte, hogy mi történt vele, bekísértem a kerületi rendőrkapitányságra, ahol egyszerűen nem voltak hajlandóak semmit kezdeni az üggyel, orvosi látlelet híján. Nem hittem a fülemnek. Talán arról kéne tehát inkább beszélnünk, hogy a hatóságok fel vannak-e készülve az ilyenfajta ügyek kezelésére (szerintem nincsenek), a tanárok, nevelők, szülők megfelelően edukálva vannak-e (szintén nincsenek), illetve a gyerekek megfelelően vannak-e tájékoztatva a jogaikról, és a lehetőségeikről, arra az esetre, ha történik velük valamilyen visszaélés (újra csak nemleges a válasz).
Szóval, amíg arról fantáziálunk, hogy vajon a papok milyen titkokat őrizgetnek, addig megint csak nem történik semmi érdemleges. Jelenleg ott tartunk, hogy nem jut minden iskolába teljes állású pszichológus, nincsen elég hely a gyermekpszichiátrián, nincsen hatékony visszajelző rendszer, a gyermekotthonok pedig el vannak hanyagolva, és minimális pénzből, szakemberhiány mellett próbálnak működni. De nemcsak ezek orvoslására, hanem társadalmi szemléletváltásra is szükség van. Elszomorító, hogy még mindig széleskörű megvetés és hiteltelenítés a válasz arra, ha egy áldozat veszi a bátorságot, és előáll a történetével.
Néhány hónapja civil szervezetek és egykori áldozatok álltak össze, hogy szakmai ajánlásokat tegyenek le a politikai vezetők asztalára. A kezdeményezés őszinte és jószándékú volt, mégis természetesen semmi hatását nem látjuk az azóta megfogalmazott törvénymódosításokban. Mert manapság nem divat politikai körökben szakértőkre hallgatni. Csak akkor ne csodálkozzunk, hogy a családbarát Magyarország gyerekek ezrei számára nem a mennyország, hanem maga a pokol.
