Hát ezt meg hol tanultad, kisfiam, az oviban?
Brigi 15 éve dolgozik óvodapedagógusként, ezalatt megfordult állami fenntartású intézményben és magánóvodában is. Az ő tapasztalata szerint a gyerekek, amkor oviba kerülnek, nagyon különböző szinten vannak a leghétköznapibb dolgok elsajátításában. Ez nem feltétlenül gond, hiszen mindenki más ütemben fejlődik; de az már problémát jelenthet, ha a szülők az óvodától várják, hogy majd ott megtanulja a gyerek azokat a szabályokat, amelyek a család együttéléshez is szükségesek.
„Találkozom időnként olyan háromévessel, aki számára az önálló kézmosás vagy fogmosás is kihívást jelent. De ennyi idősen szerintem az is elvárható hogy egy gyerek képes legyen felöltözni, ha úgy alakul, legfeljebb egy kis segítséggel. Egyre többször ütközöm abba, hogy nekem kell megtanítani a gyereket, hogyan kell felvenni a cipőt vagy a kabátot, mert a szülők mindig ráadják, így egyedül nem boldogul vele.”
De miért alakulhat így? Valószínűleg egyetlen szülőnek sem célja, hogy önállótlan gyereket neveljen. Brigi úgy látja, hogy ennek sokszor nem is a hanyagság, hanem az időhiány az oka.
„Sok családnak percre pontosan be van osztva az élete – mondja. – Így egyszerűen nincs idő arra, hogy a kicsi húsz percig kísérletezzen a csizma felhúzásával, pedig ez lenne a módja, hogy megtanulja, hogyan is kell csinálni. Sokkal egyszerűbb csak felrántani a lábára, és már mehetünk is. Ugyanez a helyzet a mindennapi teendőkkel a háztartásban. Egy hároméves be tudja már pakolni a mosógépet, bele tudja szórni a fűszereket a készülő ételbe, le tudja törölgetni a port a polcról, el tudja rakni a játékait. Csak lassan, megszakításokkal. És esetleg lever közben ezt-azt egy ügyetlenebb mozdulattal, eszébe jut közben valami és mindent eldob, vissza kell terelgetni az eredeti feladathoz. Ez ötször annyi időbe telik, mintha az ember csak megcsinálná egyedül, és megkérné a gyereket, hogy közben még véletlenül se nyúljon semmihez.
De így a gyerekek nem tanulják meg a hétköznapi élet teendőit, sőt, azt tanulják meg, hogy jobb, ha meg se próbálnak önállóan kísérletezni, mert abból csak baj lesz.
Én most leszek 40 éves, és szerintem a mi generációnk volt talán az utolsó, akikkel a nagymamájuk és az anyukájuk együtt vásárolt, főzött, takarított. A mi gyerekeink már sokkal ügyetlenebbek mindenben, mert tapasztalatlanabbak. És az oviban ezek a hiányosságok kiütköznek, mert mi megkérjük a kicsiket arra, hogy vegyenek részt a teendőkben, így hamar kiderül, ki az, aki még életében nem hajtott ketté egy szalvétát vagy rakott egymásra két széket. Ők ezt nálunk tanulják meg, pedig otthon kellett volna.”
Fotó: Getty Images
A közösségben a gyerekek sok mindent egymástól is elleshetnek. Közben fejlődik a kommunikációs készségük, megtanulnak empatikusan fordulni mások felé, türelmesen várni arra, hogy valami megtörténjen, segítséget kérni és kapni És a nyelvi készletük is fejlődik, sokszor nem feltétlenül a szülők örömére.
„Az a kedvencem, amikor a szülők jönnek panaszkodni, hogy a gyerekük csúnyán beszél, és ilyet otthon biztosan nem hallott, úgyhogy csak az oviban tanulhatta – kuncog Brigi. – Ezt egyfelől nehéz elhinni, mert szerintem a legszentebb életet élő családban is kicsúszik valaki száján időnként valami durvább dolog. Másfelől azt tudom mondani, hogy jó, lehet, hogy itt hallotta, de az biztos, hogy nem tőlünk, mert mi kifejezetten figyelünk rá, milyen szavakat használunk a csoportban. Akkor pedig csak egy másik gyerektől tanulhatta el. Az a gyerek, mivel itt ő sem hallhat ilyesmit, egészen biztos, hogy otthonról hozta. Ha mindenki csak annyit tenne, hogy otthon odafigyel, és nem tanít a gyerekének hülyeségeket, akkor ezek a szálak nem érnének össze az oviban. Szóval a kulcs itt is az, hogy ki mit hoz otthonról, nem az, hogy mi ragad rá nálunk!”
Mit várunk el szülőként?
A lengyelországi Humanitas Akademia 2019-ben átfogó kutatást végzett arra vonatkozóan, hogy a családok szerint mi az iskolák legfontosabb feladata a gyerekek oktatása-nevelése során, mi az, amit ott kell megtapasztalniuk, megtanulniuk a kicsiknek, és nem a családjukban, illetve mi az, amit megrendelőként általában elvárnak az oktatási intézményektől, mint szolgáltatótól.
A szülői válaszok alapján az elsődleges elvárás a nyitottság és a kapcsolattartás. Többen említették, hogy legyen alkalom személyes konzultációkra a tanárokkal, ahol véleményt és tapasztalatot cserélhet a család és a pedagógus, és ahol a szülők megtudhatják, hogy egy-egy iskolai feladat vagy esemény mögött milyen szakmai megfontolások, fejlesztési lehetőségek vannak. Ugyanilyen fontosnak jelölték meg a folyamatosan nyomon követhető elektronikus naplót, ahol a szülő naprakészen ellenőrizheti a gyerek osztályzatait, iskolai jelenlétét, a vele szemben támasztott követelményeket és egyéb fontos eseményeket, mozzanatokat.
Fontos szempontként merült még fel a szülők részéről, hogy az iskola legyen tekintettel a gyerekek erősségeire, és segítse hozzá a kicsiket, hogy kibontakozhassanak abban, amiben tehetségesek. Ha pedig kiderül, hogy van olyan terület, ahol elkelne egy kis segítség, akkor a fejlesztés, plusz figyelem is az oktatási intézmény szakembereinek dolga és felelőssége. A szülők azért is hálásak, ha a kötelező tanórákon túl az iskolának széles kínálata van egyéb programokból: szakkörökből, kreatív foglalkozásokból, művészeti tevékenységekből vagy sportolási lehetőségből.
A felmérés eredményeként a szakemberek megállapították, hogy ha az oktatási intézmény és az otthoni környezet együttműködő, harmonikus rendszert képes kialakítani a gyerekek körül, azzal mindenki csak nyerhet.
A kicsik biztonságban fogják magukat érezni egy átlátható szabályrendszerben, tudni fogják, kihez milyen problémával fordulhatnak, felelősebben és nyitottabban vesznek részt az iskolai közösség életében, és ez hosszú távon oda vezethet, hogy felnőttként társadalmi szinten is jobban tájékozódnak majd a társas viszonyokban, és bátrabban állnak ki magukért vagy azokért az ügyekért, amelyek fontosak számukra.
A kutatás évében még senki nem tudta, hogy hamarosan minden a feje tetejére áll: hamarosan jött a COVID. A 2020-ban kitört világjárvány teljesen felborította a megszokott működést az élet minden területén. Nem volt ez alól kivétel az oktatás sem: a gyerekek reggelente nem iskolába indultak, hanem leültek a számítógép elé, hogy online foglalkozásokon vegyenek részt. Ezek gyakorisága, az alkalmazott módszerek és pedagógiai eszközök intézményenként, sőt, pedagógusonként teljesen különböző volt.
Fotó: Getty Images
A szülők közül sokan hirtelen szembesültek azzal, hogy az ő munkájukra is szükségük lesz ahhoz, hogy a gyerekek haladni tudjanak a tananyaggal: legalábbis folyamatos odafigyelést igényel, hogy mi a házi feladat, melyik óra mikor és melyik online platformon lesz. Az elsősök szülei azt vették észre, hogy írni-olvasni tanítják a gyereküket, és az iskola a gyerek körüli együttműködés jegyében sok esetben azt várja tőlük, hogy olyan munkát végezzenek, amihez nincs meg a kellő tapasztalatuk. Az otthoni iskola idején felborult valami, ami sok helyen azóta sem állt helyre, elmosódott a határ az oktatói-nevelői színterek között. Ami egészen biztos: a korábbinál is fontosabbá vált a család és az iskola kapcsolattartása és együttműködése a gyerek érdekében.
Ha ezt tanítjuk otthon, nem nyúlhatunk mellé
Mivel az elsődleges szocializációs közösség a család, a gyerekek ott sajátítják el azokat a készségeket, amelyekre később az intézmények építhetnek, mikor konkrét ismereteket adnak át. De melyek azok az alapok, amelyeket otthon mindenképpen meg kellene tanulnia minden gyereknek?
„Szerintem nagyon fontos, hogy már az ovisoknak is legyen valamiféle időfogalma. Azt, hogy a dolgoknak megvan a maguk megszokott rendje, és sok minden időponthoz kötött, még az a gyerek is megérti, aki nem ismeri az órát – mondja Brigi. – Azok a gyerekek sokkal könnyebben illeszkednek be egy közösségbe, és követik az ottani szabályokat, mert tudják, hogy a világ kötöttségek mentén működik.
Aki először az oviban szembesül ezzel, az frusztrált és feszült lesz, és sokkal nehezebben fogadja el, hogy másokhoz is alkalmazkodni kell. Azt sem baj, ha tudják, hogy a tárgyaknak anyagi értéke van.
Nem kell, hogy tisztában legyenek vele, mi mennyibe kerül, de fontos, hogy vigyázzanak a holmikra, amit használnak. Itt az óvodában különösen, mert a használat során amúgy is tönkremennek a játékok és az egyéb eszközök, és ha a gyerekek szándékosan vagy hanyagságból rongálnak, akkor egyszerűen nem tudjuk pótolni egy idő után, ami hiányzik, vagy a szülővel kell kifizettetnünk.”
Ami még fontos lehet, az a mérlegelés és a döntéshozatal képessége. Természetesen nem várható el egy négyévestől, hogy röpke SWOT-analíziseket vezessen le, de az igen, hogy tisztában legyen a saját igényeivel, felmérje a környezet nyújtotta lehetőségeket, és ehhez képest válasszon kisebb döntéshelyzetekben.
„Ha egy gyerek azt válaszolja a »mit szeretnél felvenni« vagy a »melyikből kérsz« kérdésre, hogy »nem tudom«, az még kezelhető – mutat rá Brigi. – De ha egy 15 fős csoportban van 7-8 határozatlan gyerek, az egyrészt idegőrlő, másrészt egy idő után azt fogja eredményezni, hogy mindig ugyanazok lesznek a hangadók, és aki nem tud dönteni, az rendszeresen alulmarad vagy háttérbe szorul. Itt még tudunk nekik segíteni, de később, az iskolában egy nagyobb osztálylétszám esetén esélyük sem lesz majd az érvényesülésre. Pedig csak annyi kellene, hogy merjenek dönteni, és nem baj, ha néha jól, néha rosszul, mert ilyen az élet. Meg kell tanulni azt is, hogy vannak kudarcok, rossz döntések, megesik, hogy valami nem sikerül. És ezeket jobb úgy megtapasztalni, ha ott a szülő a háttérben, akihez vissza lehet szaladni vigasztalásért. Aztán lehet bátran újra próbálkozni.”
