„Azt hiszem, a legnehezebb dolog a 40-es éveimben az, hogy úgy érzem, egyedül vagyok – írja Katy Elliott kétgyerekes anya. – Nincs biztonsági hálóm. Apám meghalt, és anyám sem a régi apám halála óta. Felelős vagyok magamért és a családomért, ami néha túl sok, és magányossá tesz. Van férjem, akire számíthatok, de a felelősség súlya nem feleződik. Van két gyerekünk, akik mindenben ránk támaszkodnak, és sokszor úgy érzem, hogy fogalmunk sincs, mit csinálunk.”
Elszaladtak az évek
Elliott a 30-as éveiben úgy érezte, hogy az egész élet még előtte van. Ebben az időszakban születtek meg a gyerekei, egy új kezdet volt ez, amit izgatottan várt már régóta. Most pedig 40 felett úgy látja, hogy elszaladtak az évek, felgyorsultak az események, és olyan kihívásokkal kell szembenéznie, amiket nem tudja, hogyan vészeljen át.
„Olyan nagy dolgok, mint a rák, a válás, a mentálisan és fizikailag küzdő gyerekek belépnek a belső buborékodba – teszi hozzá az anya. – Néha úgy érzed, hogy ez túl sok a kapcsolatodnak, és aggódsz, hogy nem látod az alagút végét. A gyerekkorod összes traumája belopja magát a mindennapjaidba, és abba, ahogyan a gyerekeidre reagálsz. Időbe telik, amíg olyan emberré válunk, aki felelősséget vállal a tetteiért, és a gyerekkorunkból gyógyulunk, miközben a gyerekeinket neveljük.
Megtanulunk együtt élni azzal, ahogy minket neveltek, és megbirkózunk azzal, hogy ezt hogyan használjuk fel a felnőtt életünkben.
Azt hiszem, sokan közülünk, 40-esek közül, átmegyünk ezen a körforgáson, és azt hiszem, ezért nehéz új barátokat szerezni. Az edzéseken folytatott csevegés mögött mindannyian küszködünk. Mindenki érzi a munkahelyi stresszt, a pénzügyi stresszt, az egészségügyi stresszt – mindez a 40-es éveidben jön rád. És néha egyszerűen nincs fejben hely a laza nevetgélésre és a barátokkal való csevegésre. Kimerült vagyok.”
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Nem más hibája
Az anyánál ráadásul nemrég kezdődött a perimenopauza is, ami hőhullámokkal és hangulatingadozásokkal jár, sokszor robbanékony és megbántja a szeretteit. Össze van zavarodva testileg és lelkileg.
„Apám 54 évesen halt meg. Mi van, ha csak tíz évem van hátra? Nem tudok nem erre gondolni állandóan. A nővérem tavaly szeptemberben lett mellrákos, a családban sosem volt ilyen betegség. Most már jól van, de egy ilyen váratlan diagnózis borzasztóan megrázó. A kilátás, hogy elveszíthetünk valakit, aki ennyire fontos szerepet játszik, rémisztő.”
A 40-es évek Elliott számára azt is jelenti, hogy a gyerekek tinikorba értek, és egyre fontosabbá válnak számukra a barátok, már nem a szülőknél keresik a társaságot. Az anya azt írja, hogy felbomlottak azok a barátságai is, amelyeket a gyerekek osztálytársainak anyukájával fűzött kicsi korukban, mert már nem köti össze őket az, hogy a gyerekekre kell közösen vigyázni. Ez pedig fájdalmas veszteség számára, hiszen annyi mindent megosztott a többi anyával anno, most pedig maximum integetnek egymásnak a boltban. Mindemellett az anya szerint azért nem csupa rosszat jelent a 40-es éveinkben lenni, mert mire idáig elérünk, már sokkal bölcsebbek vagyunk, máshogy állunk az élet kihívásaihoz, és megtanuljuk, hogy felesleges összehasonlítani magunkkal bárkivel, hiszen senkinek sem tökéletes az élete.
„A 40-es éveidben magadra találsz – írja Elliot. – Az életem előtte csak a gyerekkoromra adott reakció volt. Dühös voltam az elszalasztott lehetőségek miatt, és a szüleimet hibáztattam.
De most már én vagyok a főnök, és nem hibáztathatom többé a szüleimet az életemért, még akkor sem, ha ez a könnyebbik út. Túl öreg vagyok már ehhez. Őszintén szólva, ők mindent megtettek, ami tőlük telt.
Kiderült, hogy a kertemben, az alkotásban és a főzésben vagyok a legboldogabb. Szeretnék utazni és új emberekkel találkozni, és próbálom megtalálni a módját, hogy ez prioritás legyen az életemben. Ez csak egy pillanatkép az életem egy időszakából, amely felkészít a továbbiakra. Minden egyes akadály egy tanulási lehetőség, amely a következőhöz vezet.”
