Gyűlölhetjük és megvethetjük a TikTokot, fanyaloghatunk rajta, hogyan tölti ki a nap végére a megfáradt agysejtjeink közötti árkokat köddel, kiscicákkal, ajándékokat tarháló, önjelölt „élőzőkkel”, ügyes vagy ritmust el sem találó táncosokkal, receptekkel és végtelenségig sorolható, pontosabban fel sem sorolható tartalommal, de éppen azért ennyire sikeres, mert villámgyors vigaszt nyújt a tompultságunkra. Jellemzően persze azzal, hogy még tovább tompít. A TikTok mostanra megkerülhetetlen, nem az a kérdés, hogy használjuk-e, legfeljebb csak annyi, hogy mikor, mennyire gyakran, hogyan és mire. De persze ez sem kevés tényező.
Pörgetem az oldalt, lapozok egy Sam Smith koncertrészletről tovább az olimpiai lánykérésre, amikor a semmiből egy unott arcú nő kerül az orrom elé, aki vacsorát készít. Húspogácsák és sült krumpli, semmi különös, nem is az étel indokolja a 62 milliós megtekintést, hanem a képernyőn keresztül is ragacsos lábos, a húsonként 2 evőkanálnyi só, bors és fokhagymapor, az égett fűszerekkel feketére festett, egyre fáradó olaj percről-percre aggasztóbbá váló színe.
Persze miért is ne enné ezt, ha ehhez van kedve? Miért és milyen jogon ítélkeznénk afölött, hogy ki mit visz be a szervezetébe? Az ő dolga, semmi közünk hozzá még akkor sem, ha ezt feltétlenül fontosnak tartja megmutatni nekünk. Nem ő az egyetlen, akad itt más is, ha lehet, akkor ennél még elrettentőbb főzési rítussal, szinte már mesteri szintre emelve a kajahorrort. Nincs is jobb, mint néha hőbörögni egy kicsit a látottakon, ezt pedig sokan meg is lovagolják, hogy bevételhez jussanak.
Hamar kiderül viszont, hogy míg az utóbbi, láthatatlan feleség a kétkezi munkát végző férjét mérgezi, aki bármikor menekülhet vagy mondhat nemet, addig a fenti, fiatal nő egyedülálló anyuka, akinek három gyereke is van: 2, 5 és 7 évesek. Azok a tányérok pedig, melyeket Alexandra Sabol rendre roskadásig pakol, nekik készülnek. Szinte üdítő kivételnek számít az először megnézett videó – legalábbis abban az értelemben mindenképpen, hogy az étel úgy, ahogy, de serpenyőből kerül a gyerekek elé, nem pedig valamilyen műanyag zacskóból, mint szinte minden más. A chicken nuggetstől a krumplipürén (!) keresztül a palacsintáig valóban minden valamilyen műanyag, gyári csomagolásból bukkan elő, kivéve a rendelt ételeket, amelyek persze házhozszállítással érkeznek. Most azt hagyjuk is, hogy tulajdonképpen el is veszünk a hamburgerek, pizzák és pépesített mirelit csirkerudak háromszögében, azt a szomorú tényt is átugrom inkább, hogy ezek a még bőven fejlődésben lévő szervezetek lényegében ízfokozók, tartósítószerek és mérhetetlen mennyiségű só, illetve zsír elegyével laknak jól, sokkal jobban megdöbbentett a kommentek egy része.
A felvételeknek helyszínt adó konyha nem egy luxuslakás része. Ez látható. Az viszont nem kérdés, hogy hetente több alkalommal házhoz szállíttatni pizzákat és gyorsételeket jóval drágább, mint otthon készíteni valamit. És persze az előre csomagolt készételek is jellemzően költségesebbek, mint a nyers alapanyagok. Úgyhogy nem, a látottak okát egész biztosan nem ott kell keresnünk, hogy szegény anyuka túl kevés pénzből kell, hogy gazdálkodjon. Pont, hogy nem. Sokkal inkább a kényelem, a tudás és az idő lehet kérdéses, na meg persze a szándék, akármilyen kellemetlen is kimondani ezt. Sőt a tevékenységével messze nincs is egyedül.
Sabol videóit eleinte megbotránkozó hozzászólások lepték el, több tízmillióan nézték szörnyülködve a vacsorákat, melyeket elkészít. A felháborodás kapcsán az anyuka elmondta, bár TikTok fiókját eredetileg azért hozta létre, hogy Floridában élő édesanyja követni tudja az unokák életét, ételvideóit már egészen más okból kezdte készíteni. A frusztráció miatt.
Láttam ezeket a csinos anyukákat, akik bio ételeket adnak gyerekeiknek makulátlan konyhákban, és magányosnak éreztem magam – magyarázta. – Olyan tartalmat akartam készíteni, amely azoknak szól, akik úgy etetik a gyerekeiket, mint én, vagy akik nem túl karcsúak.
Mint elmondta, bántották őt a kommentek, bántották a testsúlya miatt megszégyenítő hozzászólások és azok, melyekben kérdőre vonták, vajon eléggé jó szülője-e gyerekeinek. A fájdalma persze érthető, különösen mivel már gyerekkorában csúfolták őt kinézete és kilói miatt. Az is érthető, hogy mivel azóta sokan kezdtek együtt érezni vele, a tartalomgyártásnak és támogatásnak hála kevésbé érzi magányosnak magát. Az ő lelkének tehát mostanra már valójában jót tett mindez. Ebből a szempontból végül is megérte.
Az egyre erőteljesebb rajongás azonban már egyenesen ijesztővé válik a legújabb videóihoz kapcsolódó megjegyzésekkel.
„Elképesztően jó anya vagy!”, „Fantasztikusan jól csinálod!”, „A gyerekeidet bárki megirigyelhetné, ennél többet nem is tehetnél értük!” – írják egyre többen, mialatt felnőtt férfiak becsületére váló adagok kerülnek a bölcsis és óvodás gyerekek asztalára.
Nekem pedig az jár a fejemben, hogy bár az anyaság-szégyenítés, az étel-szégyenítés (ha léteznek egyáltalán ilyen szavak) és általában véve bármiféle -szégyenítés a legkisebb mértékben sem oké, az sem oké, ha egy nyilvánvalóan nem valami ideális állapotot festünk babarózsaszínre, ha az érzések védelmében tökéletességet hazudunk ott, ahol annak keresve sem találhatjuk a nyomait, torz valóságot gyártva annak helyére, melyből akár tanulni vagy fejlődni is lehetne. Ha már a készítőnek nem, akkor legalább azoknak, akik velünk együtt látják és nézik.