Az elmúlt években egyre gyakrabban hallom, hogy a katolikus egyháznak el kéne törölnie a cölibátust. Ez a vélemény főleg a botrányok kapcsán hajlamos felerősödni, mintha mindenért a papi nőtlenség lenne a felelős, szóval ha azt legalább választhatóvá tenné a Szentszék, akkor nem lenne paphiány, a papok nem lennének mentálisan kimerülve, és nem utolsósorban nem történnének visszaélések.
Mindeközben világosan látszik, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen azok az egyházak, ahol a lelkészek házasodhatnak, nagyon is hasonló problémákkal küzdenek. Tehát mint minden más kérdés ezen a földön, ez sem fekete-fehér. Megmondom miért. Rögtön az elején kezdjük azzal, hogy megcáfolunk néhány tévhitet a cölibátussal kapcsolatban.
Először is amióta világ a világ, a vallások jelentős részében létezik, nem a katolikus egyház találta fel. Papok, sámánok, szent emberek, magányos bölcsek, jógik gyakran olyan közvetítők voltak az égiek és a földi világ között, akik számtalan esetben vállalták, hogy lemondanak a házaséletről, hogy egészen a hivatásuknak szentelhessék az életüket. Jelen volt már a legősibb törzsi vallásokban, de még a zsidó vallásban is, hiszen azoknak, akik papi szolgálatra voltak beosztva, időszakos önmegtartóztatást kellett vállalniuk (igaz, teljes cölibátust nem). Sőt, Jézus korában létezett egy lelkiségi mozgalom is a zsidó valláson belül, az úgynevezett esszénusok, akik közül sokan szintén önkéntes nőtlenségben éltek. Valószínűleg közéjük tartozott Keresztelő János és feltehetően Jézusnak is kapcsolata volt velük, aki maga sem választott párt magának. Azt is kevesen tudják, hogy a nőtlenség intézménye jelen van a mai napig az ortodox egyházakban, a buddhizmusban, a hinduizmusban, sőt az iszlám egyes irányzataiban is. Szóval, amikor a szükségességéről beszélünk, elsősorban tisztában kell lennünk vele, hogy
egy olyan ősi intézményről van szó, amit egyáltalán nem a pápák önkénye rendelt el, hanem abból az emberi alaptapasztalatból ered, hogy vannak, akik egész életüket az isten szolgálatnak akarják szentelni. Tudom, mert ezt éreztem én is huszonéves koromban.
És ha már itt tartunk, a másik tévhit a cölibátussal kapcsolatban, hogy azért vezették be, mert ezzel el lehetett kerülni az egyházi vagyon örökösödés általi szétaprózódását. Az eddigiek alapján már sejthetjük, hogy ennek kevés köze van a valósághoz. Ha másnak nem, legalább annak szöget kéne ütnie a fejünkben, hogy számtalan olyan vallás létezik, ahol ez nem okoz problémát (lásd például a protestáns egyházak). Vajon ők hogyan oldják meg? Nyilván nem lehetetlen.
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
A gondolat ott is hibádzik, hogy hiába hal meg valaki nőtlenül és gyermektelenül, a személyes ingóságait a legközelebbi hozzátartozói öröklik. Így van ez a papok, lelkészek esetében is. Csakhogy egyértelműen elválik egymástól az egyházi tulajdon és a magántulajdon. Attól, hogy plébános lettem valahol, nem lett az enyém sem a plébánia, sem a templom, de még az aranyozott kelyhek sem. Ha papként haltam volna meg, a családom örökölte volna a jelentős teológiai könyvtáramat, és a használt ruháimat, amelyeket a saját pénzemen vettem. Az unokaöcséim maximum a reverendámban mehettek volna halloweeni bulikra (mondjuk azt eddig is megtehették), de a plébánia tulajdonában lévő értéktárgyakat nem kapták volna meg.
Boldogok, akik sírnak
Hodász András sorozatában olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk.
A sorozat korábbi cikkei itt találhatók.
Talán a magát legmasszívabban tartó tévhit az, hogy a cölibátus szexuális devianciát okoz. Az igazság ezzel szemben az, hogy az erre irányuló kutatások meglehetősen vegyes képet mutatnak. Például a John Jay College által 2004-ben készített jelentés, amely az Egyesült Államokban a katolikus egyházon belüli gyermekmolesztálási eseteket vizsgálta, arra a következtetésre jutott, hogy
a papok által elkövetett szexuális visszaélések problémája nem elsősorban a cölibátushoz köthető, sokkal inkább a hatalmi struktúrákhoz, a kontroll hiányához és a titkolózó szervezeti kultúrához.
Tény, hogy egyes tanulmányok szerint a kötelező cölibátus pszichológiai terhet jelent, különösen azok számára, akik nehezen birkóznak meg az önmegtartóztatással, náluk olyan mentális stressz jelentkezhet, ami hosszú távon szorongáshoz és depresszióhoz vezethet.
Számos kutató arra hívja fel a figyelmet, hogy a cölibátust választó emberek szexuális devianciái mögött többnyire egyéb pszichológiai vagy társadalmi tényezők állhatnak, mint például a szexualitásról vallott negatív attitűdök, mentális problémák vagy személyiségzavarok. Tehát az összefüggés valószínűleg sokkal inkább fordított: a cölibátus vonzó lehet azok számára, akik pszichoszexuálisan éretlenek, vagy csak nem barátkoztak meg a saját szexualitásukkal. Akik számára a szexualitás szégyellnivaló, elnyomandó, veszélyes és ijesztő. Nekik az önmegtartóztatással járó megbecsültség és dicsfény nagyon is csábító lehet. Például egy társadalomban, ami még mindig stigmatizálja a szingliséget, egy meleg ember, aki nem tudja elfogadni a saját vágyait, és el akar menekülni a kellemetlen kérdések elől, könnyen választja a nőtlenséget, ahol az, hogy nincs felesége nem pletykákat szül, hanem kifejezetten erénynek számít.
Elég biztosan kijelenthető, hogy egy egészséges, érett, felnőtt férfi akkor is egészséges marad, ha hosszabb időn keresztül önmegtartóztatásban él, és ha mégsem tud megbirkózni a magánnyal, korban magához közel álló partnert választ magának, amit bár tiltanak az egyház belső törvényei, de bűncselekményt nem követ el vele. A cölibátus tehát valószínűleg sokkal kevésbé okoz szexuális devianciát, mint inkább kiváló hátteret ad hozzá. És bár évtizedek óta kötelező a pszichológiai vizsgálat minden szemináriumi jelentkezés során, ez sem csodafegyver, nem várhatjuk el, hogy minden problémás embert kiszűrjön.
És még valami, ami személyes. Hosszú éveken át szolgáltam papként, és nem a cölibátus volt a legnagyobb problémám. Sokkal inkább az irreális elvárások, a felkészítő képzés hiányosságai, a rossz munkakörülmények, a vezetőség inkompetenciája, a támogatás és a szakmai közösség hiánya, és még sorolhatnám. Ha akkor valaki azt mondja, hogy megjött az engedély Rómából, vehetek egy franciaágyat a plébániára, a problémáim többsége nem oldódott volna meg, pusztán lett volna kinek elpanaszolni nap végén. Persze végülis ez sem egy utolsó szempont.
