Eldönteni valamit csak egy pillanat, gondolhatnánk. Elhatározom, kimondom, vagy megteszem, és már megyek is tovább. Pedig a döntéshozatal több, mint egy választáson alapuló elhatározás. Ha gyorsan is megy végbe, akkor is egy hosszú, több összetevős folyamat: magában foglalja egy probléma vagy helyzet azonosítását, információgyűjtést, a lehetőségek értékelését, a köztük történő választást és az ezen alapuló cselekvést. Van, aki hosszan dilemmázik, mielőtt elhatároz valamit, más gyorsan és magabiztosan választ, még akkor is, ha nem is biztos benne, hogy az a legjobb megoldás, amire jutott. Sokszor pedig úgy döntünk, hogy észre sem vesszük.
Tudtad, hogy ez a napi rutinod?
Egy teljesen átlagos életet élő felnőtt ember a Cambridge Egyetem kutatócsoportjának felmérése alapján naponta több, mint 200 döntést hoz. Ezek legtöbbje egyszerű választás. Melyik cipőt vegyem fel ma? Merre induljak, ha kilépek a kapun? Hány százalékos tejet vegyek a boltban? Ezek közül a legtöbb annyira gyorsan és automatikusan megy végbe, hogy nem is vagyunk teljesen tudatában, és a lehető legritkább esetben tépelődünk utólag azon, hogy jó döntést hoztunk-e. Aztán ott vannak azok, amelyekre már több időt szánunk. Milyen filmet nézzek meg? Mikor nyírjam le a füvet? Megvegyem ezt a ruhát? És persze néhány döntésünk egészen hosszú távú következményekkel járhat és komolyabb tervezést igényel, mint például egy hitel felvétele, egy munkaszerződés aláírása, vagy egy összeköltözés.
Legyen szó akár cipőválasztásról, akár hiteligénylésről, az agyunk ugyanazt teszi: végigfuttatja a témával kapcsolatos összes rendelkezésre álló információt.
Ezek között vannak saját tapasztalatok, másodkézből kapott információk, korábbi döntések következményei és érzelmek is. És ott van az időprés: senki nem engedheti meg magának, hogy órákig merengjen a cipősszekrény előtt állva, több generációra visszamenőleg felidézve jó és rossz cipőválasztási történeteket, beleértve Hamupipőke történetét is.
Fotó: Getty Images
Mivel ilyen sok döntést kell hoznunk, óhatatlanul vannak köztük brilliánsak, semmi különösek és rosszak is. Még ha valakinek az is a képe magáról, hogy mindig megfontoltan és érvek mentén választ, akkor sem racionális minden egyes döntése: az érzelmei, a rendelkezésre álló túl kevés vagy éppen túl sok információ és az időkorlátok ezt lehetetlenné teszik. Aki azt állítja magáról, hogy mindig körültekintően dönt, az nem teljesen őszinte magával. A valóság az, hogy a legjobb tudásunk szerint határozzuk el, hogyan tovább, de ez sokszor nem a legoptimálisabb megoldást hozza, és ennek a kockázatával tisztában is vagyunk.
A cél az elég jó, nem a tökéletes!
Ahhoz, hogy gyorsabban tudjunk dönteni, az elménknek van néhány módszere, amit előszeretettel használ. Mivel ezek egyfajta sablonként működnek, van torzító hatásuk is, de ezt a kockázatot, ha nem is tudatosan, de bevállaljuk a hosszas dilemmázgatás elkerülésére. Ilyen például az elfogultság: ilyenkor csak olyan információkra hagyatkozunk, amelyek összhangban vannak a meglévő hiedelmeinkkel, miközben figyelmen kívül hagyjuk azokat a tényeket, híreket, akár adatokat, amelyek megkérdőjelezik őket. Ez segít egy kicsit előre gondolkodni: feltételezzük valamiről, hogy milyen, és ez a választásos döntéseket felgyorsíthatja. Az elfogultságok körébe tartozik az előítélet is, ami negatív feltételezéseket alapoz valami nagyon általános tulajdonságra, mint például a bőrszín vagy a társadalmi helyzet.
Létezik utólagos elfogultság is: ez egy kognitív torzítás, amely arra készteti az embereket, hogy a múltbeli eseményeket kiszámíthatóbbnak lássák, mint amilyenek valójában voltak, mielőtt megtörténtek. Aki így gondolkodik, úgy érzi, hogy mindvégig tudta egy helyzet kimenetelét, holott a valóságban csak az esemény megtörténte után juthatott bármilyen következtetésre. Erre remek példa az országgyűlési választás bármelyik demokratikus országban. Miután megvan az eredmény, az emberek sokkal több százaléka emlékszik úgy, hogy a győztes pártra szavazott, mint amennyi voksot az adott párt valójában kapott.
Ez nem tudatos hazugság, egyszerűen csak senki sem szereti úgy érezni, hogy rosszul döntött, különösen egy olyan fontos kérdésben, mint az ország irányítása. A kutatások azt mutatják, minél nagyobb horderejű döntésről van szó, annál nagyobb arányban kapcsol be az „én tudtam előre”-funkció bennünk.
De mi a helyzet azokkal, akik nagyon nehezen döntenek, vagy szinte képtelennek érzik magukat rá? Ennek legtöbbször önbizalomhiány, korábbi rossz tapasztalatok, a gyerekkori támogató környezet hiánya az oka, és tudatos odafigyeléssel lehet rajta változtatni. Első lépésként megteszi például az, ahogy elfogadjuk, lehetetlen naponta 200 tökéletes döntést hozni, ezért bőven elég arra törekedni, hogy az elhatározás „elég jó” legyen. A legtöbb esetben lehet utólag is korrigálni. Sokak számára már ez a tudat is felszabadító.
Létezik azonban egy mentális probléma, amit kóros döntésképtelenségnek, tudományos nevén aboulomániának hívnak. A kifejezést 1883-ban William Alexander Hammond katonaorvos és neurológus alkotta meg. A jelenséget az őrültség egyik formájaként írta le, amelyet az akaraterő hiánya, a tehetetlenség, a toporzékolás vagy az akaratbénulás jellemez. Általában valamilyen szorongásos betegséghez kapcsolódik, és aki ebben szenved, sokszor annyira elbizonytalanodik, hogy ez a mindennapi életét is akadályozza.
Súlyos eseteken előfordulhat, hogy valaki annyira nem tudja eldönteni, mit egyen, hogy inkább nem is vesz magához táplálékot egy darabig; vagy teljesen leépülnek a társas kapcsolatai, mert nem tudja, mit vegyen fel, és ezért inkább nem mozdul ki.
De mielőtt bárki is ezzel diagnosztizálná magát: szerencsére rendkívül ritka problémáról van szó. Az, hogy valaki néha elbizonytalanodik, teljesen normális, sőt, szükség is van rá ahhoz, hogy a korábbi elfogultságokat, előítéleteket felül tudja írni!
Tanítsd meg dönteni, megéri!
A támogató gyerekkori környezet sokat hozzátesz ahhoz, hogy valaki felnőttként magabiztosan „elég jó” döntéseket hozzon. Az OECD külön kutatást folytat arról, mennyire szólhatnak bele a saját sorsukba a gyermek- és fiatalkorúak a saját országukban, és ajánlást fogalmaz meg arról, hogy a gyermekjogok érvényesüléséhez tiszteletben kell tartani a gyerekek saját életükre vonatkozó döntéseit. Persze mint mindet, ezt is kicsiben érdemes kezdeni. Nézzük meg, hogyan!
A függetlenség öröme
Jó döntéseket hozni mindenki szeret, még az egészen kicsi gyerekek is. Érdemes ezt olyasmivel kezdeni, mint hogy a kicsi maga dönthesse el, mit vesz fel, vagy melyik könyvből meséljen neki a szülő. Ha ez már jól megy, hozzá lehet tenni a következmények mérlegelését is: szép ez a póló, de hamar piszkos lesz játék közben, és holnap már nem lehet felvenni. Így lassan bekúszik a függetlenséggel járó felelősség is, és az, hogy érdemes több szempontot figyelembe venni.
Fotó: Getty Images
Ér hibázni!
Mindenki belefut az élete során abba, hogy utólag jön rá arra, máshogy is alakíthatta volna a dolgokat, ha adott pontokon jobb döntést hoz. Minél előbb szembesül ezzel egy gyerek, annál hamarabb jön rá, hogy a kudarcokból akár újabb lehetőség is alakulhat egy másik, jobb döntés nyomán, a rossz döntések természetesek, és a tanulási folyamat részei. Itt tanulható meg az, hogy a többszöri próbálkozás, a többféle stratégia kidolgozása, a rugalmasság, a kitartás pozitív dolgok, és előre visznek.
Nézd, én így döntök!
A gyerekek példából tanulnak, ezért sokat segíthet nekik, ha a szülők egy-egy egyszerűbb döntéshelyzetet megmutatnak és elmagyaráznak nekik, amikor az a saját életükben, vagy akár a család közös életében adódik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a négyévessel kell megvitatni a családi költségvetést, de olyan mondatoknak, mint például „szerintem jó ötlet lenne most a parkba menni, mert süt a nap, és hazafelé be is tudunk vásárolni”, abszolút van helyük, és rávezeti a gyereket arra, hogy folyamatokban próbáljon gondolkodni, amikor dönt.
Játékos döntések
Rengeteg olyan játék van, amelyek döntéshozatalt igényelnek: a társasjátékok, a szerepjátékok és az interaktív mesekönyvek kiváló eszközök arra, hogy a gyerek szinte észrevétlenül kerüljön újra és újra döntési helyzetbe, és a választásai mentén alakíthatja is a játék menetét. A jó döntések okozta sok kis sikerélmény miatt pedig legközelebb is lesz kedve játszani – ami újabb lehetőség a tanulásra.
Kritikai gondolkodás
A nyitott kérdések segítenek a döntések előnyeinek és hátrányainak mérlegelésében. Ez nemcsak a helyzetek hatékonyabb elemzését segíti elő, hanem javítja az ésszerű döntések meghozatalának képességét is. Ha a gyerek dönt, érdemes megkérdezni, hogy miért határozott így, és hogy mit gondol, mi fog történni ezután. Innen már csak egy lépés, hogy a gyerek képes legyen mások fejével is gondolkodni majd, és akár tanácsot is tudjon adni egy-egy helyzetben.
Válaszolni a kérdésekre
Ha a gyerek kérdez, akkor azért teszi, mert információra van szüksége ahhoz, hogy jobban átlásson egy-egy helyzetet. Megérdemli, hogy választ kapjon a kérdéseire. A „nem tudom” is érvényes felelet, egyáltalán nem baj, ha a szülő nem mindenható, arról nem is beszélve, hogy később akár együtt is ki lehet deríteni a választ. Amikor kérdez, és felelnek rá, a gyerek megtanulja, hogy lehet plusz információkat kérni egy-egy döntés előtt.
Az alap: biztonságos környezet
Ahhoz, hogy egy gyerek megtanuljon magabiztosan dönteni, olyan családi háttérre van szüksége, ahol kifejezheti a gondolatait és az érzéseit, próbálkozhat és hibázhat anélkül, hogy tartania kellene attól, hogy lenézik vagy megbüntetik. Ha ez adott, akkor a többi általában már jön magától, és a gyerekből olyan felnőtt válik, aki képes lesz felelősségteljesen dönteni.
