Mindenszentek és halottak napja közeledtével sokunk szembesül az elmúlás gondolatával – talán mélyebben és nyíltabban, mint az év bármely más szakában. Az emlékezés napja azonban nemcsak azt jelenti, hogy elvesztett szeretteinkre gondolunk, hanem egyfajta felismerését is az élet végességének.
Ebben a különleges időszakban Sólyom Fekete Eszter életvégi dúla hivatása különösen nagy hangsúlyt kap: Eszter azokat támogatja, akik a halállal, akár saját, akár egy szeretett személy végső útjával szembesülnek. „Az életvégi dúla lényegében egy kísérő, aki segít feldolgozni azt, ami az emberek előtt áll” – kezdi Eszter, aki gyászcsoportvezető képzését követően több mint 10 éve a Magyar Hospice Alapítvány önkéntesévé vált, majd a Vermonti Egyetem távoktatásában szerzett életvégi dúla képesítést.Sólyom Fekete
A búcsú módja számtalan lehet
„A családomnak akkor nem sikerült megfelelő segítséget találni, amikor nagypapám daganatos beteg lett – idézi fel Eszter a kezdeteket. – Én pedig arra gondoltam, hogy talán másoknak lehetnék a támasza egy ilyen időszakban” – teszi hozzá. Eszter nemcsak a haldoklókat, hanem azok szeretteit is támogatja, akár például távol élő családtagokat, vagy olyanokat, akik szeretnék kifejezni törődésüket, de nem tudják, hogyan kezdjenek bele. „Sokszor megkeresnek külföldön élő unokák is, akik szeretnének segíteni, de nem tudják, hogyan tegyék ezt a távolból. Nem is mindig a betegnek, hanem sokszor a hozzátartozóknak van szükségük támogatásra” – magyarázza.
Sólyom Fekete Eszter
Eszter szerint fontos szerepe van a feldolgozásban annak is, hogy az emberek megértsék: a halál közelsége nem feltétlenül csak fájdalmat hoz.
A búcsúzás során megjelenhet a megbékélés és az öröm is, amikor például egy emlék vagy egy egyszerű gesztus közelebb hozza a családtagokat egymáshoz
– mondja. Minden eset egyedi, és minden ember más módon szeretne elköszönni. Van, aki csak a legszűkebb családdal osztaná meg ezt az időszakot, más pedig a teljes közösség jelenlétét kéri.
„Sokan fordulnak hozzám azért, mert szeretnék lezárni azokat a régi sérelmeket, amelyek esetleg már régóta nyomasztják őket. Van, aki szeretne bocsánatot kérni, vagy egyszerűen csak nyíltan kimondani mindazt, amit eddig nem tudott” – avat be a jellemző kérésekbe. Az is előfordul, hogy rajta keresztül juttat el egy haldokló beteg személyes leveleket, ajándékokat a majdani búcsúztatójára. „Ezek lehetnek nagyon egyszerű, mégis kedves dolgok is. Volt rá példa, hogy egy családtagnak egy receptet, másvalakinek pedig egy imádott hajkefét adtam át. Az apró gesztusoknak hatalmas jelentősége lehet a hátramaradottak számára” – emlékszik vissza az egyik szívéhez közel álló esetre.
Az élet ünneplése a végső pillanatokban
Az élet utolsó szakaszában még azok a kapcsolati minták is megváltozhatnak, amelyek addig stabilnak tűntek. „Azt szoktam tanácsolni, hogy figyeljünk oda, mire vágyik igazán a másik. Előfordulhat, hogy a beteg már nem kívánja az ölelést, hiszen fájdalmai vannak az érintésektől is. Lehet, hogy jót akarok a főztömmel, hogy kedveskedjek, pedig rosszul esik neki minden falat. Ne mi akarjuk kitalálni, mi lenne a jó. Ha beszélgetünk erről, az segítséget ad mindkét félnek. Nyugodtan lehet opciókat is felsorolni. Simogassam a kezedet? Nézegessünk fényképeket? Gyújtsunk egy illatos gyertyát? Választhasson a javaslatok közül, akár úgy, mint egy menüről. És talán eszébe jut, hogy szívesen inna egy kamillateát, ami kis melegséget ad” – magyarázza a dúla.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
„Egyszer egy különleges életünnepet tartottunk az egyik ügyfelemmel, amikor minden szerette összegyűlt, hogy még életében megünnepeljék őt, örülhessenek a közösen töltött időnek, hiszen saját búcsúztatójára elmennie már nem lesz lehetősége. Ez a nap minden érintett számára felemelő élmény volt, és egy gyönyörű emlék született, amely a túlélőket is közelebb hozta egymáshoz” – idéz fel Eszter egy másik megható esetet.
Mint mondja, a közös események nem csupán a gyászról szólnak, hanem az örömről, az összetartozásról és az emlékek megőrzéséről is. Ezek a pillanatok segíthetnek az élet és a halál közötti átmenet megélésében, és abban, hogy a fájdalom mellett a szeretet melegsége és a megélt emlékek ereje is velünk maradjon.
Az utolsó kérdések, amelyeket fel kell tennünk
„Sokan azért keresnek meg, mert nem tudják, hogyan kezdjenek bele egy beszélgetésbe a halálról vagy azokról az érzésekről, amelyek ezzel járnak” – árulja el. Az ő szerepe gyakran egyfajta közvetítőé, aki segít feloldani a blokkokat és gátakat. A dúla segítségével a beteg és hozzátartozói is felkészültebben, tisztább fejjel állhatnak az utolsó időszak elé.
„Lehet, hogy nem szívesen beszélünk ezekről a dolgokról, pedig mennyire sokat számít, hogy hogyan megyünk el…! Lehetőségünk van rá, hogy befejezzük az életünk történetét, hogy kimondjuk mindazt, amit eddig nem tudtunk, és ennek hatalmas ereje van – teszi hozzá.
Megtisztelő és megdöbbentő, mennyire beavatnak a betegek a bizalmukba. Akár olyan terheket és titkokat osztanak meg, melyeket egész életükön át hordoznak a lelkükben.
Bár fontos lelki támogatást nyújtok, nem vagyok pszichológus. Ahogyan gyóntató sem, bár sok vallomást hallok. A feloldozást saját maguknak adják, saját maguktól kapják ügyfeleim. És nem én irányítom a beszélgetést sem. Figyelem, az ügyfél mit szeretne, mire van szüksége, meghallgatom őt, olvasok a sorok között, figyelek a szavak mögé. Ha elakadna, adok számára opciókat. És elkísérem őt” – foglalja össze szerepét.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
A halál elkerülhetetlensége és az élet teljessége
Nem ritka az sem, hogy olyan emberek is segítségért fordulnak, akik fiatalok és egészségesek. Elkezdenek ugyanakkor tudatosan foglalkozni egy esetleges tragédia kérdésével. „Nehéz belegondolni, mégis fontos, vajon mi történik, ha egy szerettünknek kell döntést hoznia betegágyunknál a sorsunkról. Mire kérjük őt, mik legyenek a szempontjai? Mi alapján döntsön? Vagy mi történik, ha nem lehetek már jelen gyermekem életének fontos állomásainál? Milyen üzeneteket, leveleket szeretnék hátrahagyni nekik?” – szembesít az igazán nehéz kérdésekkel.
Beszélgetésünk végén Sólyom Fekete Eszter hozzáteszi azt, ami talán a legfontosabb: „Mindenki tudja, hogy meg fog halni, de mégsem veszünk róla tudomást. Pedig nagyon másképp élnénk az életünket, ha ezt nem söpörnénk a szőnyeg alá. Szomorú, hogy sokszor csak nagyon későn kezdünk el foglalkozni ezzel. Pedig nem kérdés, hogy elmegyünk. A kérdés az, hogy mikor, hogy hogyan, és mit hagyunk magunk után”.
