Keleti Ágnes csütörtök hajnalban elhunyt. Az ötszörös olimpiai bajnok tornász, a világ legidősebb élő ötkarikás aranyérmese, Magyarország legtöbb olimpiai éremmel rendelkező női sportolója 103 éves volt, egy hét múlva töltötte volna a 104. életévét.
Keleti Ágnes 1921. január 9-én született Budapesten Klein Ágnes néven, a család később magyarosította a nevét. Mai szemmel egészen későn, 18 évesen lett a magyar válogatott tagja, 1940-ben pedig megnyerte első magyar bajnokságát, de zsidó származása miatt még abban az évben eltiltották mindennemű sporttevékenységtől. A második világháború végét, a német megszállás utáni időszakot álnévre szóló hamis papírokkal Szalkszentmártonban sikerült átvészelni. Édesapja és több családtagja az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg, édesanyját és testvérét a svéd diplomata, Raoul Wallenberg mentette ki Budapestről.
Az edzéseket a német megszállás alatt sem hagyta abba, amikor csak tehette, kiment az erdőbe, és titokban edzett, különböző gyakorlatokat végzett. Aztán a háború után, 1946-ban már teljesen a tornasportnak élt, de a balszerencse ekkor is üldözte: az 1948-as londoni olimpia előtt két nappal lesérült, az utolsó edzések egyikén bokaszalag-szakadást szenvedett, így nem vehetett részt az ötkarikás játékokon.
Négy évvel később, az 1952-es helsinki olimpián végre megmutathatta, mire képes: műszabadgyakorlatával (ma: talaj) aranyérmet, összetett csapatban ezüstérmet, felemás korláton és a kéziszercsapat tagjaként bronzérmet szerzett.
Pályafutása csúcsára 1956-ban, Melbourne-ben ért fel: talajon megvédte címét, aranyat nyert gerendán, felemás korláton és a Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga összeállítású kéziszercsapat tagjaként, egyéni összetettben és csapatban ezüstérmet szerzett. Ő lett a játékok legeredményesebb versenyzője, egyben a legidősebb tornásznő, aki aranyérmet tudott szerezni. 35 évesen lett a világ legjobbja.
A melbourne-i olimpiáról nem tért haza, de nem sokáig maradt Ausztráliában: 1957-ben Izraelben telepedett le a férjével, akitől két fia született. Úttörő szerepe volt az izraeli tornasport megteremtésében; 22 évig vezette a helyi főiskola tornatanszékét, 1958 és 1980 között az izraeli válogatott szövetségi kapitánya volt. A rendszerváltás után Magyarországon töltötte a nyarakat, majd végleg hazaköltözött.
Százéves korában még megcsinálta a spárgát, és a születésnapján azt mondta, ha újrakezdhetné az életét, akkor is sportoló lenne. „A torna ugyanis az életre nevel, kitartást ad. Én sosem adtam fel. Egyedül az olyan szörnyűségeket felejteném el, mint a világháború.”
Az élete során átélt borzalmak ellenére végig megőrizte a vidámságát és életszeretetét. Egy interjúban így fogalmazott:
A sikerek mellett annyi borzalom is ért, hogy mindezt csak így, pozitív gondolkodásmóddal lehetett túlélni. Bármi is történt, nem emlékszem rá. Illetve: ma már csak a szépre emlékezem…
