Ricsi 14 hónaposan még mindig alig tudott járni. Bizonytalanul imbolyogva, a bútorokba kapaszkodva oldalazott. Szülei néha egész napra egyedül hagyták egy babakocsiba szíjazva. A 3 éves Máté minden este, amikor eljött a lefekvés ideje, bemászott a babakocsiba és a fejére húzta a takarót. Nem volt más hely, ahol elférhetett volna a szobakonyhás lakásban 5 nagyobb testvére mellett, ezért éveken át a babakocsi volt az ágya. Lili 6 hónapot töltött kórházban, anyukája nem vitte haza a szülés után.
Mikor a gyerekek bekerültek az SOS Gyermekfalvak egyik nevelőszülői családjába, mindhármuk élete gyökeresen megváltozott. Ilona feketeöves nevelőszülőként azonnal látta, hogy Ricsi erősen visszamaradt a mozgásfejlődésben. Nemcsak, hogy járni nem tudott rendesen, de a kúszás, mászás sem volt biztos nála, erőtlenül támaszkodva ült fel, izomzata nem volt a korának megfelelő. „A kisfiú rettenetesen alultápláltan érkezett hozzánk, nem csoda, hogy nem fejlődött. Otthon csak kevés és rossz minőségű ennivalót kapott, a cukrozott kenyérbél volt a leggyakoribb ebédje, sokáig nálam is csak azt kereste” – meséli Ilona.
Hónapok kellettek hozzá, rengeteg fejlesztő torna, izomstimulálás és szabad mozgás, míg Ricsi végül elindult.
Ilona kezét fogva bár, de elkezdett lépegetni, egyre távolabb merészkedve a biztonságos fogódzót jelentő bútoroktól, néha-néha már el is engedte pár pillanatra nevelőanyukája kezét. A küszöb és a lépcső azonban mindig kifogott rajta. Nem mert lépni. Se fel, se le, se át. Megdermedve bámulta az akadályokat.
„Mindennel próbálkoztam, elé tettem a kedvenc maciját, egy szelet csokit, leültem a küszöb másik oldalára és hívogattam. Sok türelem és biztatás kellett hozzá, hogy gyerünk, babám, menni fog! És egyik nap végül megtörtént a csoda, átlépte a küszöböt. Az ő életében ez volt az első igazán nagy lépés, átvitt értelemben is” – meséli nevelőanyukája.
Ilona és férje négy éve nevelőszülők, saját kisiskolás gyerekük mellé fogadták be Ricsit és Mátét. „Eddig rajtuk kívül egy kisbaba volt nálunk, Lili, őt másfél évesen adtuk örökbe. Kicsit belehaltunk mind az elválásba, de az vigasztal, hogy tudjuk, jó helyre került, végleges családba” – mondja Ilona.
Magyarországon 23 ezer gyermek él állami gondoskodásban, az SOS közel 400 gyereknek tud otthont biztosítani. Szeptemberben még 300 kisbaba várakozott a kórházakban, hogy valahol családra találjanak. De miért nem kerülnek mindannyian örökbefogadó családba?
„A gyerekek többségéről nem mondanak le a szülők, rendszeresen látogatják, így őket nem lehet örökbe adni. Az esetükben az egyetlen lehetőség, ha nevelőszülőhöz kerülnek. Ehhez viszont több ezer nevelőszülőre lenne szükség, mert jelenleg óriási a szakemberhiány. Ezért is ragadnak hónapokra kórházban a csecsemők” – mondja Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője.
A gyerekek többsége bántalmazás, elhanyagolás, szegénység, a szülők szenvedélybetegsége, halála miatt kerül állami gondoskodásba, aminek súlyos következményei lesznek a gyerekre nézve. A korábbi nélkülözés, a gondozatlan terhesség mind nyomott hagynak, legtöbbjük fejlődése eltér az átlag gyerekétől, megsegítésre, fejlesztésre szorulnak.
A nevelőszülő feladata amellett, hogy biztonságos otthont ad a gyereknek, a szakemberekkel együtt dolgozva segíteni behozni a lemaradásokat. De miért vállalja valaki ezt a nehéz és sokszor fájdalmas elválással járó munkát?
„Ez nem munka – szögezi le gyorsan Ilona. – Ez egy hivatás. Csak szívből lehet csinálni. Mindig is gyerekekkel foglalkoztam, először bölcsődei gondozóként, később logopédusként, most nevelőszülőként. Szeretem, ha pezsgés van a házban, ha azt mondják, szeretlek Mama, szeretlek Ilona, ki hogy szólít, ha este meseolvasás után adhatok egy puszit és betakarhatom, ha tudom, hogy segíthetek egy gyereknek visszaadni a gyerekkorát. Ez többet ad nekem, mint amit beleteszek. Anyává tesz, csak másképp.”
Az SOS Gyermekfalvak jelenleg is várja nevelőszülők jelentkezését Kecskeméten, Orosházán, Budapesten és a települések 60 kilométeres körzetében.
