Néhány héttel ezelőtt az egyik szokásos, hosszabb buszos útvonalamon jártam, amikor hangos topogás ütötte meg a fülemet. Mivel zenét hallgattam, és közben bambán bámultam ki az ablakon, először nem is nagyon zavart a hang forrása, de aztán a dübögés egyre hangosabb és gyakoribb lett, és egy pontos hangos visongás is jelentkezett mellé.
Egy kilenc-tíz év körüli kislány, és valamivel fiatalabb testvére fogócskáztak a buszon, annak teljes hosszában, és ez úgy tűnt, mintha rajtam kívül senkit nem zavarna. Se a sofőrt, se az édesanyjukat, se a többi utast, úgyhogy – önjelölt megmondóemberként – erősen fontolgattam, hogy rászólok a gyerekekre. Nem azért, mert hangosak, még csak nem is azért, mert nem szeretem a kicsiket, hanem egyszerűen azért, mert balesetveszélyes.
Estem már el úgy tömegközlekedésen, hogy közben kapaszkodtam, vertem már a combomat úgy, hogy két hétig egy tenyérnyi fekete folt virított rajta, csak azért mert hirtelen fékezésre kényszerült a sofőr. Két gyerek, aki egymást futkosva kergeti a mozgó, csúcsforgalomban cikázó eszközön: a forgatókönyv a fejemben horrorfilmszerű jelenetté kerekedett, és mindeközben az anyuka tudomást sem vett a dologról. Boldog tudatlanságban nézelődött, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Képünk illusztráció (Fotó: Leéb Ádám)
Kedves Édesanya!
Elhiszem, hogy késő délután az ember fáradt, és örül, ha a gyerek nem rajta lóg. Elhiszem, hogy milliónyi teendő cikázik a gondolatai között, hiszen a nap még nem ért véget, és a bevásárlást, főzést, mosást még el kell intézni. Megértem, hogy a munkában sem lehetett egyszerű. Azt is, hogy a gyerekek elevenek. Tényleg minden „kifogást” tolerálok, ameddig az nem a gyerek testi épségét fenyegeti. Azonban megkérdezném: egy percre sem fordult meg a fejedben, hogy milyen csúnya vége lehet ennek a történetnek? Hogy csak a kisebbik rosszat mondjam, csonttörés vagy agyrázkódás. De egy ponton az üvegajtónak is olyan lendülettel csapódtak neki, hogy megijedtem, betörik. Ez nem az a hely, ami fogócskázásra alkalmas.
Az, hogy ezt mennyire zavaró volt nézni, hallgatni és végig asszisztálni, csak a hab a tortán. Lehet nyugodtan háklisnak nevezni, ám én az utazást arra használom, hogy lecsengjek a meló után, próbálom letenni az ottani problémákat, helyzeteket, és őszinte leszek, szeretem, ha ezt nyugodt, zsibongásmentes övezetben tehetem – már amennyire ez a tömegközlekedésen lehetséges. Persze, ez már tényleg semmiség volt, sokkal jobban aggasztott, hogy vér fog folyni.
Végül nem volt alkalmam szólni, mert mire kellőképpen felhúztam magam, leszálltatok. De ha megteszem, valószínűleg te lettél volna a legjobban felháborodva. A sofőrnek is megvannak az eszközei arra, hogy a helyzetet megoldja, szomorú, hogy ebben az esetben ezt neki sem sikerült rendeznie.
Kedves Anyuka, ez részedről felelőtlen volt. Oké, nem lehet a gyerekek kezét 0-24-ben fogni, viszont te is beláthatod, hogy a szabadság és a felelőtlenség között nagyon vékony a határ. Nem kell minden percben szorosra húzni a gyeplőt, de vannak helyzetek, ahol egyetlen mozdulat vagy szó lehet a határmezsgye a játék és a tragédia között. A gyerekek nem tudják, hol a határ – nekünk, felnőtteknek kell segíteni megmutatni. Néha ennyi is elég, hogy mindenki épségben érjen haza. Remélem, legközelebb ezt te is belátod.
