Sokan ismerik azt az érzést, amikor társaságban gördülékenyen működik minden, mégis marad egy furcsa belső távolság. Mintha egy szerepet játszanánk, amelyet mindenki kedvel, csak éppen nem teljesen mi vagyunk. A pszichológusok szerint ez az egyik legrejtettebb formája a magánynak.
A legveszélyesebb magány: amikor nem látnak minket igazán
A szakemberek ezt a jelenséget egzisztenciális izolációnak nevezik. Nem a társas kapcsolatok hiányáról szól, hanem arról az érzésről, hogy a belső világunk elszakad attól, amit mások látnak belőlünk.
Lehet valakinek sűrű programnaptára, lehet sok barátja vagy sikeres karrierje, mégis átélheti ezt a fajta elszigeteltséget. A probléma nem az, hogy nincs körülötte ember, hanem az, hogy a kapcsolatok nem a valódi személyiségéhez kapcsolódnak.
Elizabeth Pinel brit pszichológus és munkatársai kutatása szerint ez az élmény külön jelenség a klasszikus magánytól. Valaki lehet népszerű és aktív társasági életet élő ember, miközben belül folyamatos kirekesztettnek éli meg magát.
Mi történik, amikor folyamatosan szerepet játszunk?
A pszichológia önelrejtésnek nevezi azt, amikor valaki tudatosan visszatart fontos személyes gondolatokat vagy érzéseket mások elől. Dale Larson pszichológus kutatásai már a kilencvenes években kimutatták, hogy ez a viselkedés összefügg a szorongással, depresszióval és bizonyos testi panaszokkal is.
Fontos különbség, hogy ez nem ugyanaz, mint a magánszféra védelme. A határok egészségesek. Az állandó szerepjáték azonban mentális terhet jelent.
A stresszt nem maga a titok okozza, hanem az a folyamatos erőfeszítés, amely szükséges ahhoz, hogy a „nyilvános én” és a valódi személyiség közötti különbséget fenntartsuk.
Sokan a munkahelyi vagy networking helyzetekben tapasztalják ezt legerősebben. Azok, akik látszólag könnyedén navigálnak társas közegben, gyakran óriási energiát fordítanak arra, hogy mindenki elvárásainak megfeleljenek.
A vasárnap délutáni én és a hétfő reggeli én közti különbség
A pszichológusok szerint sokat elárul egy egyszerű kérdés: felismernének-e bennünket azok, akik azt hiszik, jól ismernek, ha látnák azt az embert, akik akkor vagyunk, amikor senki sem figyel?
A vasárnap délutáni énünk az a verziónk, amely nem akar megfelelni. Amikor a kedvenc régi pólónkban ülünk, újranézünk egy sorozatot, vagy egyszerűen csendben gondolkodunk.
Ha ez az ember nagyon különbözik attól, aki hétfőn belép a munkahelyére vagy egy társaságba, akkor nem pusztán alkalmazkodásról van szó. Hanem tartós belső eltávolodásról.
Miért nehéz abbahagyni a szerepjátékot?
A legtöbben nem tudatos döntés folytán kezdik el ezt a működést. Sokaknál gyerekkori vagy korai társas tapasztalatok alakítják ki. Olyan környezetben, ahol az őszinteség konfliktust vagy elutasítást hozott, a „megfelelő verzió” biztonságot jelentett.
Alex Wood és kutatótársai vizsgálatai szerint az autentikus élet erősen összefügg a jólléttel. Azok azonban, akik megtanulták elnyomni saját szükségleteiket, gyakran azért tették, mert ez valóban segített túlélni egy korábbi helyzetet. A probléma akkor kezdődik, amikor a stratégia megmarad akkor is, amikor már nincs veszély.
Sokan felnőttként is figyelik a szobát, olvassák mások reakcióit, és automatikusan igazodnak hozzájuk. A környezet már elfogadó lenne, az idegrendszer azonban még mindig védekezik.
Nem mindig az egyedüllét a magány
A legnehezebb ebben az állapotban az, hogy kívülről gyakran sikeresnek és népszerűnek tűnik az ember. Meghívásokat kap, szeretik a társaságát, mégis úgy érezheti, senki sem kapcsolódik hozzá igazán.
A pszichológia szerint a valódi közelség nem a kapcsolatok számán múlik, hanem azon, hogy mennyire merjük megmutatni azt a verziónkat, amelyet általában csak egy csendes vasárnap délután lát az, aki igazán ismer minket.
Fotó: illusztráció, Unsplash
