Ismerős jelenet lehet otthonról, az óvodából vagy az iskolából: az egyik gyerek megbántja a másikat, mire a felnőtt közbelép. „Mondd szépen, hogy sajnálod!” – hangzik az utasítás. A másik gyerek pedig hamarosan megkapja a saját feladatát is: „Jól van, most már bocsáss meg neki, és legyetek újra barátok.”
Kívülről nézve minden rendben. Elhangzott a bocsánatkérés, a konfliktust lezártuk, mehet tovább a játék. Csakhogy a pszichológiai kutatások szerint könnyen lehet, hogy éppen a legfontosabb rész maradt ki: annak megértése, hogy mi történt, milyen érzéseket váltott ki, miért fájt a másiknak, és mit jelent valójában megbocsátani.
Suzanne Freedman, a megbocsátás pszichológiájának kutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy a kikényszerített bocsánatkérés és az azonnal elvárt megbocsátás sokszor inkább a felnőttek számára jelent gyors megoldást, mintsem a gyerekek érzelmi fejlődését szolgálja.
Attól még nem sajnálja, hogy kimondja: „Sajnálom”
A szülő vagy pedagógus szempontjából érthető, miért tűnik jó módszernek az azonnali bocsánatkérés. Szeretnénk rendet tenni, megszüntetni a veszekedést, és közben arra tanítani a gyereket, hogy vállalja a felelősséget azért, ha valakinek fájdalmat okozott.
A probléma ott kezdődik, ha a gyerek számára a bocsánatkérés pusztán kötelező mondattá válik.
Ha minden konfliktus ugyanazzal végződik – „mondd, hogy sajnálod” –, egy idő után pontosan megtanulhatja, mi az a szó, amelyet ki kell mondania ahhoz, hogy a kellemetlen helyzet véget érjen. Ettől azonban még nem feltétlenül érti meg, mit tett, és azt sem, hogyan érezhette magát a másik.
A valódi bocsánatkéréshez ugyanis több kell a megfelelő kifejezéseknél:
- Fel kell ismerni a saját felelősséget,
- megérteni a másik nézőpontját,
- átélni valamiféle megbánást, majd
- lehetőség szerint megpróbálni helyrehozni a történteket.
Ezek a képességek gyermekkorban fokozatosan fejlődnek. Nem kapcsolhatók be egyik pillanatról a másikra csak azért, mert egy felnőtt felszólítja rá a gyereket.
A gyerekek érzik, ha a bocsánatkérés nem őszinte
Már a fiatal gyerekek is képesek különbséget tenni az őszinte és a kikényszerített bocsánatkérés között. Vagyis hiába gondoljuk azt, hogy legalább a formaságot megtanítjuk nekik, a másik fél számára korántsem biztos, hogy megnyugtató lesz egy olyan „bocsánat”, amelyről pontosan érzi, hogy csak azért hangzott el, mert egy felnőtt megkövetelte.
Craig E. Smith és munkatársainak kutatása szerint a kényszerített bocsánatkérés éppen azokat a célokat ronthatja le, amelyek miatt a felnőttek eredetileg ragaszkodnak hozzá. Nem feltétlenül csökkenti a sértett gyerek rossz érzéseit, és a bocsánatkérő iránti rokonszenvet sem növeli úgy, mint egy őszinte, saját döntésből fakadó bocsánatkérés.
Ez persze nem azt jelenti, hogy egy három-, hat- vagy tízéves gyereket egyszerűen magára kell hagyni a konfliktussal. A felnőtt szerepe nagyon is fontos – csak nem feltétlenül az, hogy megmondja, milyen mondatot kell azonnal kimondani.
A megbocsátás sem egyenlő azzal, hogy „semmi baj”
Legalább ennyire problémás lehet, amikor a megsértett gyerektől várjuk el, hogy azonnal fogadja el a bocsánatkérést.
Semmi baj.
Sok gyerek szinte automatikusan ezt válaszolja arra, hogy valaki azt mondja neki, sajnálja. Pedig könnyen lehet, hogy igenis baj van. Lehet, hogy még mindig mérges. Azt is érezheti, hogy szomorú vagy megalázott. Lehet, hogy szeretné elfogadni a másik bocsánatkérését, de ehhez időre van szüksége.
- A megbocsátás nem azt jelenti, hogy ami történt, az rendben volt.
- Nem jelenti azt sem, hogy el kell felejteni a sérelmet, mentegetni kell a másikat, vagy azonnal helyre kell állítani a korábbi kapcsolatot.
A pszichológiai értelemben vett megbocsátás inkább egy folyamat, amelynek során fokozatosan csökkenhet a másik emberrel kapcsolatos harag, neheztelés és ellenséges érzés. Ehhez azonban időre lehet szükség.
„Bocsáss meg és lépj tovább” – miért nem ilyen egyszerű?
Robert Enright és kollégái már évtizedekkel ezelőtt kidolgozták a megbocsátás egyik legismertebb pszichológiai modelljét. Ennek alapján a folyamat több szakaszon keresztül zajlik.
- Először fel kell ismernünk, hogy valami fájt nekünk. Meg kell engednünk magunknak a haragot, szomorúságot, csalódottságot vagy szégyent, és valamilyen módon fel kell dolgoznunk ezeket az érzéseket.
- Csak ezt követheti annak eldöntése, hogy akarunk-e egyáltalán megbocsátani. A következő lépés során megpróbálhatjuk tágabban látni azt az embert, aki megbántott bennünket, és idővel megjelenhet az empátia vagy az együttérzés is.
- A folyamat végén pedig csökkenhet a neheztelés és megjelenhet valamiféle megkönnyebbülés.
Ha egy gyerektől a konfliktus után harminc másodperccel azt várjuk, hogy „bocsásson meg”, gyakorlatilag az egész érzelmi folyamatot átugratjuk vele. Lehet, hogy erre még egy felnőtt sem lenne képes egykönnyen.
A harag nem rossz érzés
A helyzetet az is nehezíti, hogy a gyerekek gyakran azt tanulják meg: vannak „jó” és „rossz” érzések. Örülni szabad, szeretni szabad, hálásnak lenni szabad, mérgesnek lenni viszont lehetőleg nem.
Lisa Damour pszichológus szerint érdemes másként gondolni ezekre az érzelmekre. A kellemetlen érzés ugyanis nem feltétlenül rossz vagy káros érzés. A harag, a szomorúság, a félelem vagy a csalódottság az élet természetes része.
A lelki egészség nem azt jelenti, hogy soha nem érzünk ilyesmit, hanem azt, hogy felismerjük és képesek vagyunk elviselni, illetve megfelelő módon kifejezni őket. Ez a gyerekeknél különösen fontos.
Ha egy gyerek azt hallja egy konfliktus után, hogy „ne haragudj már”, „nem történt semmi”, vagy „most már bocsáss meg”, könnyen azt tanulhatja meg, hogy az érzéseivel van probléma. Pedig valójában lehet, hogy teljesen érthető, hogy dühös.
Először az érzést érdemes elfogadni
Képzeljük el, hogy egy osztálytárs mindenki előtt kineveti a gyerekünket. Ahelyett, hogy azonnal arra próbálnánk rávenni, hogy fogadja el a bocsánatkérést, kezdhetjük egészen máshol.
Látom, hogy nagyon mérges vagy.
Érthető, hogy rosszul esett, amit mondott.
Ezzel nem erősítjük a konfliktust, és nem arra biztatjuk a gyereket, hogy tartson haragot. Egyszerűen azt üzenjük neki: amit érzel, annak helye van.
Az érzelmek felismerése, megnevezése és megfelelő kifejezése az érzelmi műveltség alapja. Ha egy gyerek megtanulja, hogy beszélhet a haragjáról anélkül, hogy ezért megszégyenítenék vagy leszidnák, sokkal könnyebben juthat el később oda is, hogy valóban elengedje.
Így nézhet ki egy valódi bocsánatkérés
A bocsánatkérést sem kell teljesen a gyerekre hagyni. Segíthetünk neki végiggondolni a történteket, csak érdemes kerülni a kész mondat azonnali kikényszerítését.
Kérdezhetjük például:
Szerinted mit érzett, amikor ezt mondtad neki?
Mit gondolsz, miért eshetett ez rosszul neki?
Mit tudnál tenni azért, hogy egy kicsit jobb legyen?
Egy valóban tartalmas bocsánatkérésben három fontos elemnek érdemes megjelennie: annak, hogy pontosan mit tett a gyerek, annak felismerésének, hogy ez hogyan hathatott a másikra, valamint annak, hogy mit szeretne tenni a helyzet rendezéséért.
Például sokkal többet jelenthet az, hogy:
Sajnálom, hogy mindenki előtt kinevettelek. Tudom, hogy ezzel megbántottalak. Legközelebb nem fogok ilyet tenni.
Ez jóval többet tanít a felelősségvállalásról, mint az egyetlen szó: „Bocsánat.”
A másik gyereknek joga van azt mondani: még nem
A konfliktus sértett felétől sem kell azt várnunk, hogy a bocsánatkérést követően azonnal mosolyogjon. Az egyik legfontosabb mondat, amelyet megtaníthatunk neki, akár ez is lehet:
Köszönöm, hogy bocsánatot kértél. Még mindig rosszul érzem magam, ezért szükségem van egy kis időre.
Ez nem udvariatlanság. Nem bosszú. Nem a másik büntetése. Egyszerűen őszinte kommunikáció. A gyerek így azt tanulhatja meg, hogy saját érzelmi határai is számítanak, miközben a másik ember közeledését is elismerheti.
A megbocsátáshoz nem feltétlenül kell bocsánatkérés
Érdekes félreértés az is, hogy sokan a megbocsátást automatikusan a bocsánatkéréshez kötik. Pedig a kettő nem feltétlenül jár együtt. Előfordulhat, hogy aki megbántott bennünket, soha nem kér bocsánatot. Ettől még lehetséges, hogy mi idővel szeretnénk megszabadulni a nehezteléstől és a folyamatos haragtól.
Más kérdés a kibékülés. Ahhoz, hogy egy kapcsolat újra biztonságossá váljon, szükség lehet valódi felelősségvállalásra, változásra és őszinte bocsánatkérésre. Megbocsátani viszont anélkül is lehet, hogy újra ugyanúgy bíznánk a másikban, mint korábban.
Ezt a különbséget a gyerekek számára is fontos lehet megtanítani.
A megbocsátás nem jelenti azt, hogy minden kapcsolatot folytatni kell, vagy hogy ugyanazt a viselkedést újra el kell viselni.
A szülő saját példája többet taníthat száz felszólításnál
Talán az egyik legerősebb eszközünk az, ahogyan mi magunk kezeljük a hibáinkat. Ha elveszítjük a türelmünket és kiabálunk, majd később azt mondjuk:
Sajnálom, hogy felemeltem a hangomat. Mérges voltam, de attól még nem kellett volna így beszélnem veled,
azzal rengeteget tanítunk.
- Megmutatjuk, hogy egy felnőtt is hibázhat.
- Azt is, hogy bocsánatot kérni nem megalázó, és nem a gyengeség jele.
- A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy rossz ember vagyok, hanem azt, hogy felismerem: valamit rosszul csináltam, és szeretnék másképp viselkedni.
Ugyanez igaz az érzelmekre. Ha a gyerek azt látja, hogy egy felnőtt képes azt mondani: „Most nagyon dühös vagyok, ezért kell pár perc, hogy megnyugodjak”, sokkal többet tanulhat az érzelemszabályozásról, mint bármilyen elméleti magyarázatból.
Ne a tökéletes mondatot várjuk, hanem a fejlődést
Természetesen nem reális elvárni egy kisgyerektől, hogy minden konfliktust éretten elemezzen, tökéletesen felismerje a másik érzelmeit, majd háromlépcsős bocsánatkérést fogalmazzon meg. Éppen ezért nem is a tökéletesség a cél.
A fejlődés sokkal fontosabb.
Érdemes észrevenni, amikor a gyerek megpróbálja megérteni a másik érzéseit. Amikor később maga tér vissza a konfliktushoz. Lehet, hogy felajánlja, hogy helyrehozza, amit elrontott. Amikor először képes kimondani: „Szerintem ez neki rosszul esett.” Ezekből az apró lépésekből fejlődik az empátia.
Ne haragudj! (Forrás: Getty Images)
Nem a gyors béke a legfontosabb
A felnőttek számára érthetően megnyugtató, amikor egy gyerekvita perceken belül lezárul. A gyors béke azonban nem feltétlenül ugyanaz, mint a valódi konfliktuskezelés. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerek hosszú távon megtanuljon felelősséget vállalni a saját viselkedéséért, megértse mások érzéseit és képes legyen egészséges kapcsolatokat kialakítani, akkor néha több időt kell adnunk neki.
A „kérj bocsánatot, fogadd el, és felejtsük el” helyett sokkal hasznosabb lehet először megkérdezni:
Mi történt, mit éreztél, mit gondolsz, mit érzett a másik, és hogyan lehetne helyrehozni?
A valódi megbocsátást ugyanis nem lehet parancsra előállítani. Ahogyan az őszinte bocsánatkérést sem.
Mindkettőhöz érzelmi érettség, empátia, felelősségvállalás és idő szükséges. Ha ezt tanítjuk meg a gyereknek, nemcsak arra készítjük fel, hogyan zárjon le egy játszótéri veszekedést, hanem arra is, hogyan kezelje majd felnőttként a kapcsolatainak egyik legnehezebb, ugyanakkor legemberibb részét: azt, amikor ő bánt meg valakit, vagy amikor őt bántják meg.
