De tessék mondani, tulajdonképpen mi az a válság?

De tessék mondani, tulajdonképpen mi az a válság? Gyerekkoromban döbbenten tudtam meg, hogy a Nap 7,5 milliárd év múlva vörös óriássá változik, és a Föld porrá ég. Aztán ahogy nődögéltem, és nem történt semmi, lassan megnyugodtam. Amikor kiderült, hogy tágul a világegyetem, az már alig viselt meg.

Honnan ez a hidegvér? Onnan, hogy az idők során megtanultam, akármilyen katasztrófa-forgatókönyv is kerül nyilvánosságra, abból engem csak az aggasszon, ami a saját vagy szeretteim sorsát érinti, és ami ellen tudok is tenni valamit. Tudom, sokan felszisszennek most, hogy ez cinizmus. De tévednek. Se érdektelen, se közömbös, se passzív nem vagyok. Optimistán, céltudatosan, hatékonyan szeretném élni az életemet. Az érdekel, mi az, ami engem érint, mi az, amit én tehetek.

A válságfikció

Tegyük fel, élnénk egy tanyán, ahol se újság, se rádió, se televízió nem volna. Olykor bebicikliznénk a vegyesboltba, megvennénk, amire szükségünk van, de aztán csak terelgetnénk a disznónkat, kapálnánk a földet, és esténként megfejnénk a tehenet. Egy nap a boltban ugyanazért többet kérnének. – Miért kerül most többe a kolbász? – kérdeznénk. Az eladó megvonná a vállát: – Mostantól drágább – felelné.

Aztán a villanyszámla is nagyobb lenne, a díjbeszedő is vonogatná a vállát, mit tudja ő azt, miért, de mostantól ennyi. Szívnánk egyet a fogunkon, rövidebb kolbászt kérnénk, és kevesebbet égetnénk a villanyt. De azért elvolnánk, terelgetnénk, kapálgatnánk, fejegetnénk. Egy nap drága autóval öltönyös emberek érkeznének, komoly arccal elmagyaráznák, hogy válság van. Válság? Igen, és most a népnek össze kéne fogni, szűkebbre kell húzni a nadrágszíjat, és mellesleg szavazzunk rájuk. Válság? Miféle válság van? Akkor felhős arccal elmagyaráznák, hogy az amerikai ingatlanpiac bedőlt, hogy a BUX-index zuhan, hogy a maastrichti kritériumoknak meg kell felelnünk, ezért nagy megtakarításokat kell foganatosítani. Mi csak állnánk bambán, egy szót nem értenénk, csak arra gondolnák: nekünk ehhez mi közünk? Azt értjük, hogy rövidebb kolbászt veszünk, kevesebbet világítunk. Ha ez a válság, hát istenem. Hogy lehetnek ilyen közömbösek, csóválnák a fejüket az öltönyös emberek, és elporzanának drága autójukkal.

A válság a polgár számára fikció, átláthatatlan folyamat, olyan, mint a világegyetem tágulása. Elhitetik velünk, hogy részesei és alakítói vagyunk a nagy folyamatoknak. Amit eddig a hátunk mögött elszúrtak, azt most hirtelen közös üggyé, közös felelősséggé akarják tenni. A politika és a média arra kényszerít bennünket, hogy reggeltől estig a válságban gondolkodjunk, hogy a válság gondolata hasson át, szorongasson és bénítson meg minket.
De jó ez valamire? Azon aggódjam, hogy a Nikkei-index esik? Azt se tudom, mi az.
A napi életemben következik-e valami abból, hogy a Nap egyszer majd vörös óriássá dagad?

Tanult tehetetlenség

Természetesen nem a struccpolitikáról beszélek. Csupán arról, hogyan fordítsuk le emberi léptékre a válsághisztériát. A válság, ahogy most tálalják, olyan, mint az úthenger, amely jön, jön, és elkerülhetetlenül kilapít mindenkit. A válság irracionális, megfoghatatlan, valójában a lélek kivetített ősi rettegése. A válság az a fölénk magasodó sötét szörnyalak, akiben mindenki a saját félelmeit ismerheti fel. Az elkerülhetetlen, kivédhetetlen nyomasztó végzet rémképe a tanult tehetetlenség jól ismert állapotát hozza létre. Az ember letargiába zuhan, úgy érzi, tehetetlen a rá váró feladatokkal szemben, értelmetlennek és hiábavalónak érzi a további harcot. A tanult tehetetlenség fontos jellemzője az általános önfeladás; ilyenkor az ember már akkor sem küzd, amikor még küzdhetne. Fontos megérteni, hogy a tanult tehetetlenség nem az objektív lehetőségekről szól, hanem egy hiedelem. Lehet, hogy elég volna rövidebb kolbászt venni, kevesebbet világítani, de aki a közelgő világ végét vizionálja, az értelmetlennek lát minden ésszerű lépést. De lehet, hogy a polgár életében nem is a világ vége a fő veszély, hanem csak az, hogy kijöjjön a fizetéséből.

Nincs válság. A válság makrogazdasági folyamatok szerencsétlen, baljóslatú elnevezése. Problémák, nehézségek voltak, vannak, lesznek, de mindenkinek csak annyi és akkora, amekkora beszüremlik az életébe. A történelem már csak ilyen. Háborúk, forradalmak, recessziók és konjunktúrák váltogatták egymást mindig és eztán is. Az ember mindig is benne élt a történelemben, és mindig is igyekezett megküzdeni az életébe betörő ártó hatásokkal. Tegye hát mindenki a dolgát. Kinek könnyebb lesz, kinek nehezebb.

Önbeteljesítő jóslat

Ha elhisszük, hogy válság van, elkezdünk a válság szerint élni, és előbb-utóbb létrehozzuk a válságot. A történelem során megannyiszor megjósolták a világ végét. Ekkor tömegek hagytak fel a munkával, az emberek elherdálták javaikat, az adósok nem adták meg tartozásaikat, a földeken nem vetettek, hisz minek, közeleg az utolsó ítélet. Aztán a Messiás csak nem jött el, de gazdasági értelemben tényleg majdnem világ vége lett.
Az önbeteljesítő jóslat egy helyzet téves értelmezésével kezdődik, amelyből aztán olyan viselkedések következnek, melyek végül beigazolják és valóra váltják az eredetileg téves koncepciót. Robert Rosenthal kísérleteivel megmutatta, hogy ha egy osztályban a gyerekek véletlenül kiválasztott csoportjáról hamis tesztek alapján azt állítják, hogy szuperintelligensek, akkor ezek a gyerekek az év végére kiváló eredményt fognak produkálni, a „buták” pedig leromlanak. A Rosenthal-hatás lényege, hogy a dolgokról alkotott hiedelem megvalósítja a hiedelmet. A harmincas években az amerikai Hawthorne Nyugati Villanyerőműben azt kezdték vizsgálni, mivel lehet fokozni a munkások teljesítményét. A munkások tudtak a vizsgálat céljáról, és minden változtatásra azt hitték, hogy ettől tényleg nőni fog a teljesítményük – ezért aztán nőtt is.

Aki elhiszi, hogy válság van, aki elhiszi, hogy az most tönkre fogja zúzni az ő kis életét, az akaratlanul is legrosszabb félelmeit valósítja meg. Aki viszont azt gondolja, vannak nehézségek, melyek valahogyan csak megoldhatók, az meg is fogja őket oldani.

Mi tegyünk és mit ne?

A válságpropaganda arra jó a politikának, hogy el lehet vele fedni minden eddigi melléfogást, totojázást, erőtlenséget. Rossz példa, ne tegyük ezt a saját életünkben!
Azzal sem érünk sokat, ha keressük a hibásokat. Mások hibáztatása jó szorongáslevezetés, de nem old meg semmit, csupán felment minket a cselekvés felelőssége alól. Akárki és akármi okozta életünk nehézségeit, megoldani csak mi tudjuk. Önmagunk hibáztatása sem vezet semmire. Hajdani döntéseink a legjobb döntéseknek tűntek, csak a körülmények változtak meg közben. Nincs tévedés, csak próbálkozás és tapasztalat. Aki nem ellensége önmagának, az mindig a legjobbat akarja tenni – a rendelkezésére álló információk alapján. A sors tehát nem kipécézett minket, a sors nem büntetni akar minket, nem vagyunk balekok, sem lúzerek, sem áldozatok.

A nehézségek nem személyre szólóan nekünk érkeztek, csak minket találtak el.
Vigyázzunk a szavakra, a szavaknak bénító vagy éppen mozgósító hatalmuk van. Ahogy nehézség van és nem totális válság, úgy az elbocsájtás, a valutakamat megugrása, az eladósodás nem bukás, sem nem vereség, sem nem csőd, hanem megoldandó probléma. Ami után megy tovább az élet.
És ami az életben talán a legfontosabb: mindig azt becsüljük, annak örüljünk, ami van, és ne azon siránkozzunk, amit elvesztettünk vagy amit soha el sem értünk.