Miért pont én?

Katival és Lacival találkoztam először.

Őket hallgatva döntöttem el, hogy kicsit utánajárok a témának. Vajon mi történik egy kapcsolattal, ha egy végzetes betegség teljesen átírja a megszokott forgatókönyvet? Hogyan jutnak túl az első sokkon, hogyan változik meg az életük és ezzel együtt az érzelmeik? Képesek lesznek-e kitartani egymás mellett, megőrizhetik-e a szerelmüket? És mi a helyzet akkor, ha valaki betegen marad társ nélkül?

Nagy hatással voltak rám ezek a beszélgetések. Pedig volt bennem félsz, hogy megkeseredett emberek közé kerülök, és tehetetlenül hallgatom a szerencsétlen sorsokat. Kálváriát az orvosokkal, nővérekkel, kuruzslókkal, és hogy a mondatok között lesznek sokatmondó csöndek, sírások, „miért pont én?” fohászkodások. Ehelyett azonban mást láttam, mást kaptam. Először is olyan vendégszeretet, amiben ritkán van részem. Laczó Laciék sült húsának az íze még mindig a számban, Alpári László és Anna még a gyerekeimnek is csomagolt olyan habcsókot, aminek a közepében dió és gyümölcs volt, Sárai Ritával pedig kávé mellett már egy közös munkáról beszélgettünk. És nevettünk. Mindannyian újfajta világlátást hordoztak magukban, hittek az életben, a jövőben és a szerelemben.

Kitartott mellettem: Laczóné Csordás Kati és Laczó László

A sült húst Laci készíti, hozzá pazar köretet tálal. Terít, felszolgál, tölt a poharakba, elmosogat. Teljes természetességgel mozog a konyhában, látszik, hogy ez az ő területe. Bár régen is jól főzött, Kati betegsége óta ő készít el mindent.

– Akkor is az asztalnál ültünk – kezdi el Kati. – 2007. október 23-a volt, családi ebéd Békéscsabán, és én egyszer csak úgy éreztem, mintha zsibbadna a lábam. Gondoltam, sokáig ültem egy pózban, de nem tudtam mozgatni a lábam. Kezdtek elnehezedni a végtagjaim, megpróbáltam felállni, de nem ment. Akkor szóltam, hogy valami baj van. Néztek rám mindannyian, nem is értették, miről beszélek. Bénult le mindenem. Rohanás a kórházba, a rokonok szemében hihetetlen aggodalom: karjukra vettek, úgy cipeltek az autóba, onnan az orvosokhoz. Pár óra múlva a lábaim már élettelenül lógtak a testemen. A gyors szteroidinjekció hatott valamit, legalább nem ment tovább a bénulás, de minden orvos teljesen tanácstalan volt.
Budapesten elkezdődött a kórháztól kórházig való járkálás, aminek a vége a rehabilitációs intézet lett. A neurológiai klinikán derült ki a diagnózis: gerincvelő-gyulladás.
Először még mindenki azt hitte, múló dolog az egész. Leginkább Laci hárított, mindennap látogatta a feleségét és nyugtatgatta: hamarosan meggyógyulsz. Nehéz volt a bajjal szembenézni. Kati azt is hozzáteszi, hogy a férje egyébként nehezen kezelt minden betegséget, irtózott a kórháztól. De mikor megtörtént a baj, Laci helytállt. Nem futamodott meg a gondok elől, ő hozta meg a döntést: új lakás kell, mert új élet kezdődött.

– Először karácsonykor engedtek haza – folytatja Kati –, adtak egy tolószéket, hogy majd csak elboldogulok. Borzalmas időszak volt. A lakásunk teljesen alkalmatlan volt arra, hogy közlekedjek, nem tudtam bemenni a mosdóba, még a csapot se értem fel. Laci és a lányom, Eszter segítettek mindenben. De nemcsak nekik tartozom hálával. Barátnőm, Alice, a gyógytornászom, a kolléganőim tartották bennem a lelket. Hétvégenként engedtek haza, amit nagyon vártam, de rettegtem is. Ki voltam szolgáltatva. Néha átfutott a fejemen, ezt nem fogják bírni. Hogy Laci meghátrál, és elmenekül.

De ő nem sopánkodott sohasem. Intézte helyettem az ügyeket, segített mindenben. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem tudok visszamenni a munkahelyemre, ami szintén nagy szívfájdalom volt. A British Airwaysnél dolgoztam, és a munkámból kifolyólag rengeteget utaztam, magas fordulatszámon pörögtem. Ennek egy csapásra vége lett, és ezen lehetne sokat keseregni, de Laci tartotta bennem a lelket. A legnehezebb pillanatokban elővette a humorérzékét, és képes volt kinevetni az összes szörnyűséget körülöttünk.
Kati elgondolkodik, vajon mi lett volna, ha Laci nem ilyen erős. Ha csak zokog a betegágya mellett, mint sok más férfi az intézetben, és aztán egyszer elmaradozik. Ha nem tud szembenézni az új élettel, és inkább megfutamodik. Vagy egy új szerelemmel próbálja elfelejteni az egész betegséget.
– Régen talán nem is voltam tudatában, hogy milyen erős kapcsolat a miénk. Persze tudtam, éreztem, hogy szeret, de hogy mennyire, az csak most vált világossá. Mellette még ebben a székben is jó nőnek lenni, ezért aztán nem is hagyom, hogy ne legyek ápolt, ne legyenek jó ruháim. Pedig ez is milyen nehéz volt, dobhattam ki a szoknyás-kosztümös ruhatáramat egy az egyben. De a lányom felfedezett egy jó angol márkát, és divatos, kényelmes nadrágokat hozott, vidám felsőket, és segített, hogy mindig jó frizurám, sminkem legyen.
És jól látod, tényleg boldogok vagyunk. A reményt sem adtuk fel, még fordulhat jobbra az állapotom. De minden pirulánál, csodakrémnél többet számít, hogy a párom itt van mellettem. Azt hiszem, az ő szerelme az igazi gyógyír.

Gyógyulásért küzdenek: lpári László és Alpáriné Kaufmann Anna

A révészszolgálat svéd mintára indult el Magyar-országon. Sérült embereket képeznek ki arra,
hogy hasonló sorsúaknak segítsenek újra beilleszkedni a hétköznapokba, tanácsaikkal megkönnyítsék az életüket.
Alpári László és felesége, Anna is kerekes székesek. László tizenhét évesen, egy vonatbalesetben veszítette el mindkét lábát. Elaludt a fülkében, és akkor ébredt fel, amikor már elindult a vonat az állomásról. Leugrott. Annának gyermekparalízisben bénult meg a lába, de a lakásában botra támaszkodva fogad. Utcára azonban kerekes székben megy, ahogy László is. Gyerekük, unokájuk van, nyugdíjas éveikben sem pihennek: önkéntesként járják a rehabilitációs intézeteket, hogy más kerekes székesnek segítséget nyújtsanak.

– Az életünk legapróbb részlete is sokat jelenthet annak, aki most került kerekes székbe – mondja Anna. – Tőlünk nemcsak azt tanulhatja meg, hogy miként kell autót vezetni, főzni, hanem azt is, hogy a szerelem nem attól függ, hogy valakinek ép a lába vagy nem ép. Hogy a „béna” életben is van boldogság, csak nem szabad belesüppedni az önsajnálatba.
– Nehéz egy ember lelkéhez eljutni, de mi nem adjuk fel a küzdelmet – folytatja László. – Vannak, akik az egész világra dühösek a balesetük miatt, ezért nem állnak szóba senkivel. Sokszor még a saját házastársukkal sem, de mi azt látjuk, nem olyan könnyű „megszabadulni” a családtól. Kitartanak a beteg mellett, és bár nekik is nehéz, próbálják tartani a másikban az erőt. Minden korosztály más gondokkal néz szembe. Az időseknek talán könnyebb, az együtt töltött évek után ezzel is megbirkóznak. A fiataloknál sokat számít, hogy mennyire látszik a betegség. Hogy megtanul-e a másik műlábon járni, és ez mennyire szembetűnő, hogy megőrizte-e önmagát, a külsejét a kerekes székben is. Nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy megmaradhasson a szerelem. Ez vezethet csak oda, hogy a beteg lélek újra egészséges legyen.

Ki nyújthat segítséget?

– A kapcsolat fokmérője lehet egy ilyen betegség – erősíti meg Némethné Gajdos Anna, aki többféle úton-módon segít a hasonló sorsúakon. Anna a Rehabilitációs Intézetben ismerte meg Katit, és próbálta mindenben támogatni. Nemcsak testi, hanem lelki értelemben is.

– A rehabilitáció csoportmunka. Együtt dolgozik az orvos, a gyógytornász, a szociális munkás, nővérek, pszichológus. De sokszor hiába a nagy létszám, a tolószékbe kényszerült, szinte sokkos állapotban lévő ember nem akar senkivel sem szóba állni. Kati nagyon erős nő, eleinte ő sem kért senkiből. Ha meglátta a pszichológust, már messziről mondta: köszönöm, hozzám nem kell jönni. És tényleg, egyáltalán nem biztos, hogy pont a pszichológus kell. Mi például nagyon jóban lettünk Katival, pedig formálisan indult a kapcsolatunk: elmondtam, hogy milyen segélyekre lehet jogosult, ezeket hogyan igényelheti. Aztán beszélgettünk, és megismertem az életét. Sokszor ennyi is elég, a hallgatás. Kőkemény dolog megélni egy ilyen betegséget, túljutni az első sokkon, szembenézni a valósággal, harcolni, újratanulni az életet.
A túlélés egyik alapköve a szerelem. Aki mellett kitart a párja, aki kitart a párja mellett – annak van esélye. És direkt mondom így, sokszor maga a beteg kezdeményezi a szakítást, mert úgy érzi, már nem teljes ember. Arra nincs szabály, hogy kik maradnak együtt és kik nem. Néha egészen fiatal szerelmesek is kitartanak egymás mellett, máskor évtizedes kapcsolatok bomlanak fel, mert nem tudnak túljutni a betegségen. Néha a nők jobban belesimulnak az áldozatkész, ápoló-segítő szerepbe, máskor pont ők menekülnek el fejvesztve a hétköznapokból.
Nagyon fontos volna, hogy ha nem is a szociális segítő, a rehabilitációra kirendelt pszichológus vagy az orvos, de valaki segítsen a párnak feldolgozni a traumát. Ilyen például a révészszolgálat. Önkéntesek segítenek átevezni a régi életből az újba, és megtalálni az újban is a szépet.

A sokatmondó pillantás rázott fel – Sárai Rita

„Gyönyörű szép, pörgős életem volt” – olvasom a kerekes székesekről készült könyvben Sárai Ritáról. Aztán találkozunk, és alig jutok szóhoz, mert iszonyatosan pörög körülöttünk minden. Csörög a telefon, fontos e-mail érkezik, befut egy lány, Imrének egy sms, megfőtt a kávé, még egy telefont el kell intézni… ezt muszáj is szóvá tennem: „gyönyörű szép, pörgős az életed”, és Rita boldogan rábólint.
Rita 1997 februárjában akkori barátja házában az aknába zuhant, és deréktól lefelé lebénult. Két év teljes tompultságból és érdektelenségből egy férfi érdeklődő pillantása rázta fel.
– A balesetem szinte karmikus volt. Elváltam a férjemtől, akitől a lányom a született, és bolond fejjel beleszaladtam egy új kapcsolatba. Azt hittem, aki szerelmes, az mindent büntetlenül megtehet. Meg is tettem. Amikor kijózanodtam, és új életet kezdhettem volna, jött a baleset. A volt barátom házában egy rosszul odadobott hungarocellre léptem, és csak zuhantam. A kórházban tértem magamhoz. A barátom soha meg se látogatott, kilépett az életemből. Engem pedig semmi sem érdekelt, vegetáltam. Anyukám gondozott, a férjem látogatott, a kislányom pedig csupán annyi erőt tudott adni, hogy ne adjam fel teljesen.

Rám nem hatott se a pszichológus, se a gyógyszer, én nem akartam visszatérni az életbe. Két év után végre hajlandó voltam arra, hogy egy életmódtáborba elmenjek. Ott megláttam valakit, aki rám nézett. Én vissza, és felébredtem a kábultságomból. Engem az érzelmek motiváltak. Egyből fontossá vált, hogy megtanuljak mindent, amit csak egy kerekes székes tudhat. Mi ezt úgy mondjuk: nem akartam többet bénázni. Használni akartam a karom, ellátni magam, beülni az autóba, hiszen csak így volt esélyem elmenni esti kocsikázásra. A szerelem nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is rehabilitált, én komolyan mondom, receptre kéne felírni mindenkinek.

Rita azonnal kivirult, és mivel előtte táncolt, felmerült, hogy az akkoriban megalakult Gördülő Tánccsoport koreográfusa legyen. Ma már ennek a szervezése, intézése is Rita munkája. Így persze már érthető a percenként megcsörrenő telefon. A Gördülő nemcsak munkát, hanem egy újabb szerelmet is hozott Rita számára. Vágola Imre a táncban, az életben is párja lett Ritának.
– Az első szerelem nyilván ahhoz kellett, hogy felébredjek a tompultságomból. Imrét a Gördülő révén ismertem meg, egyszer csak eljött egy próbára. Azonnal lobbant kettőnk között a szikra. Egyébként Imi a tévében látott egy riportfilmben, és állítólag – nevet fel – azonnal belém szeretett. Én persze még kérettem magam, hárítottam, ő azonban kitartóan udvarolt. És udvarol most, immár nyolc éve. A szerelemmel tartjuk egymást karban.