Győzzük le a kényszereket!

Ha alaposan végiggondoljuk a napjainkat, biztosan találunk bennük olyan tevékenységsorokat, amelyeket gyakran és rendszeresen végzünk. Erre nem azért emlékeztetem kedves olvasóinkat, mert azt akarom sugallni, hogy valamennyien kényszerbetegek vagyunk, inkább azért említem, mert szeretnék különbséget tenni a betegség és a megrögzött szokások között. Igen, reggelente jó meginni a kávénkat, a konyhán is jó végignéznünk, amikor minden ragyog, és egyetlen piszkos bögre sem csúfítja el a pultot, jó, ha csillogó-villogó lakásban láthatjuk vendégül a barátainkat. De nem jó, ha kávé nélkül képtelenek vagyunk elkezdeni a napot, nem jó, ha a mániákus lábossúrolás miatt elkésünk a fontos értekezletekről, és rossz, ha nem tudjuk élvezni a barátok társaságát, mert folyamatosan azt lessük, hogy ki koszolja be az asztal lapját, és ki kuszálja össze a szőnyegrojtokat.

A kutyát is csak kesztyűben merte megfogni Jack Nicholson a Lesz ez még így se című filmben. A mufurc kényszer-beteg szerepéért 1998-ban Oscar-díjat kapott.

(a film megvásárolható DVD-n a Fórum Home Entertainment Hungary-tól)

Hogy mertél a vázához nyúlni?

Régóta gyűjtögetem a barátaim, a riportalanyaim és a családtagjaim kényszeresnek is nevezhető tevékenységeit. A beszámolóikat gyakran kísérte jóízű nevetés, bizonytalan hümmögés, de tehetetlen kétségbeesés is… Kezdjük az utóbbival! A harminc körüli zenetanárnő arca egy másodperc alatt borult el a kérdésem hallatán.

– Ha a kényszeres cselekvésekről kérdezel, akkor nem magamról, inkább az első szerelmemről és a könnyeimről mesélek – mondta mély sóhajjal. – Nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam. Valószínűleg ezért költöztem össze rövidke együtt járás után a szerelmemmel, Tiborral, aki tizenegy évvel volt idősebb nálam.

Rajongtam érte: „Nem egy linkóci fiatal, hanem érett férfi!”, azt hittem, házasság lesz a szerelmünkből. Csakhogy néhány hónap alatt rádöbbentem: ha együtt maradunk, bolondokházába kerülök. Ő ugyanis rendmániás volt. Ez nagyon tetszett nekem (amíg nem éltünk egy fedél alatt), hiszen édesapám és az öcsém pokolian rendetlen volt. Szegény anyukám élete azzal telt, hogy apu és a lusta öcsém után pakolgatott… Tibor szekrényében viszont úgy álltak az ingek, a pulóverek, mint a katonák, a cipői párhuzamosan feszítettek a polcokon, a könyvei szorosan simultak egymáshoz, egy hajszál sem fért volna közéjük. Nem lakásba, inkább patikába költöztem…
Tudod, mi lett a nagy szerelemből az első hónap végére? Üvöltözés és zokogás. Tán két hete éltünk együtt, amikor korábban mehettem haza a munkahelyemről, és ennek örömére rendezkedni kezdtem. A vázát levettem a tévé tetejéről (nem illett a fémszínű tévédobozhoz az aranymintás virágtartó), és az asztal közepére tettem. A díszgyertyáimat szépen elhelyeztem a polcokon, a fotóinkat is kirakosgattam. Amikor Tibor hazajött, kétségbeesve nézett körül, halálsápadt lett, majd teljesen váratlanul üvölteni kezdett.

A falak is beleremegtek. „Hogy mertél a vázához nyúlni? Mit keresnek itt ezek a mocskos fotók?” (Minket ábrázolt valamennyi…) „Hogy volt képed megbontani a rendet?” Én földbe gyökerezett lábbal álltam, majd sírni kezdtem. Tibor fittyet hányt a könnyeimre, és eszelős gyorsasággal rendezett vissza mindent, majd egész este egy szót sem szólt hozzám. Ezt az első cirkuszt számtalan követte. Ha a lábost nem pontosan oda tettem, ahol ő tartotta, ha a mosogatógépbe nem úgy helyeztem el a bögréket, ahogy ő szokta, őrjöngött. Két hónap múlva már féltem tőle.
Amikor tökéletes rendet talált otthon, akkor kedves volt, körbeimádott és bocsánatot kért, de másnap elég volt egy elmozdított könyv ahhoz, hogy mindennek lehordjon. Akkoriban azt hittem, hogy azért bánt, mert már nem szeret, de ma tudom, hogy kényszerbeteg volt, méghozzá súlyos állapotban. Persze huszonkét évesen lázadozni kezdtem a rendterror ellen, és a kezdeti félelmet düh váltotta fel. Ennek szellemében egy szombat délelőtt nekiestem a hálószobánknak. Mert nem tetszett! Merőleges és párhuzamos volt, mint egy laktanya…

Tehát átrendeztem. Az ágyunkat az ablak alá toltam, a korábban egymás mellé szorított éjjeliszekrényeket szépen elhelyeztem az ágy két oldalán, és a nappaliból átcipeltem egy hangulatos állólámpát. Pazar lett! Gyerekes izgalommal vártam őt, éreztem, hogy ez az akcióm dönti el, hogyan tovább… Eldöntötte. Nem akarom részletezni, legyen elég annyi, hogy tombolt, ordított, és a végén megütött(!). No, ekkor kaptam össze a holmijaim nagy részét, és hazamenekültem anyuékhoz. Nem bántam meg. Ő nagyon. Nekem ma már van egy imádnivalóan rendetlen (és remek) férjem, ő viszont egyedül él. Ráadásul az elköltözésem után sokáig hívogatott telefonon, e-mailekkel is bombázott. A legutolsó e-mailjében azt írta: „Ha visszajössz, átrendezhetjük a lakást. Persze csak együtt…” Micsoda perspektíva! Egyébként már nem haragszom rá – bár azt a két durva pofont soha nem fogom elfelejteni –, legfeljebb azt kívánom, hogy ismerje fel végre: beteg. És sürgősen menjen orvoshoz!

Szeretem a mániámat

A beszélgetőtársaim többsége nem számolt be sokkoló élményekről, inkább a saját „semmi különös” rituáléiba, szokásaiba avatott be. Hallottam a reggeli cigaretta „kihagyhatatlan” varázsáról olyan férfitól, aki évek óta nem dohányzik, de „a napi robotnak nem lehet cigaretta nélkül nekivágni”, hallottam a kézmosás öröméről és egészségmegőrző szerepéről, a porcicák szemtelenségéről, a baktériumok veszélyeiről, az izomerősítő gyakorlatok mindenhatóságáról. A mesélők nevettek, fintorogtak, kicsit aggódtak…

Vadász Éva – vonzó, művelt tolmács – először mosolygott a kérdésemen, majd lassan, töprengve kezdett a történetébe. – Kamaszként meglehetősen rendetlen voltam, de harminckét évesen már nemcsak arra érzek késztetést, hogy az otthonomban rendet tartsak, hanem idegen lakásokban is, azaz mindenütt, ahol megfordulok. Nem tudom, hogy áldás vagy átok vagyok a barátaim-barátnőim számára – folytatja, majd kirobban belőle a nevetés. – Mert én bizony náluk is rendet rakok! Elmosogatom a piszkos tányérokat, poharakat, állandóan pakolok, tevékenykedem. Gyakran mondják, hogy hagyjam abba, de nekem jólesik a munka… Kényszeres cselekvés? Nem tudom. Egyelőre szeretem a mániámat, mert nem ártok vele senkinek, sőt, azt hiszem, használok.
– Ha elmennék hozzád, és beszélgetés közben elmosogatnék, te mit szólnál?
– Brr, nem tetszik a gondolat! – feleli nevetve.

A csinos, fiatal óvónő, Zemeny Korinna is mosolyogva magyarázta, hogy ő biztosan takarításmániában szenved, mert látja-tapasztalja, hogy az ismerősei nem sikálják annyit a lakást, mint ő.
– Gyerekkoromban is szerettem a rendet, a tisztaságot, felnőttként sem változtam meg – jelenti ki nyugodtan. – És jól elvagyok a mániámmal! A férjem is kedveli a rendet, számomra pedig kikapcsolódást-örömet jelent, ha néhány órai munkával elérhetem, hogy ragyogjon a lakásunk. Én minden pénteken végigtakarítom a lakást, a fürdőszobát hetente kétszer… Szóval azt gondolom, hogy ez a mánia életem végéig velem marad, de ebből semmi bajom nem lesz, legfeljebb mindig tiszta lakásban fogok élni.

Sipos Szilvia közgazdász – két pici fiú édesanyja – tépelődve számolt be a gyes idején kialakult függőségéről. – Egy barátnőm hívta fel a figyelmemet arra, hogy a neten remekül lehet vásárolni. Kipróbáltam, tetszett, hasznos volt. Rengeteg gyerekruhát, játékot és könyvet vásároltam, a férjem pedig sokféle műszaki „kütyüt”. Egyre jobban belejöttem, egyre inkább élveztem, hiszen elképesztően olcsó volt minden! Egy idő után már árverésen is részt vettem. Ha megnyersz egy netes árverést, felmegy az adrenalinszinted, sikerélményed van, azaz a gyes szép, de alapjában véve monoton ritmusát megtöri egy új élmény! Csakhogy egy idő után egyre nehezebben szakadtam el a szeretett netoldalamtól és fájó szívvel kapcsoltam ki a gépet. Néha éreztem, hogy egy kicsit túlzásba viszem… Ma a gyes mellett újságíró-iskolába járok, ráadásul az a hír járja, hogy drágább lesz az internetes vásárlás. Tehát a külső körülmények is arra késztetnek, hogy kevesebbet „lógjak” a kedvenc oldalaimon. De a plázák nem az én világom. De akkor hol fogok vásárolni a jövőben?

Amikor már betegség

Persze a kényszerbetegség nem mindig olyan kíméletes, mint a fenti példákban. Amikor kiteljesedik és maga alá gyűri az áldozatát, elképesztő tüneteket produkál. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor egy ápolt, a találkozásunk első perceiben harmonikusnak tűnő riportalanyom megmutatta a tenyerét: gyulladt, lángvörös húscafat! Véresre marta az a rengeteg agresszív tisztítószer, amellyel a lakását suvickolta naponta többször is. A közgazdászdiplomás, negyven körüli hölgy karrierje rakétaként ívelt fölfelé – anyanyelvi szinten beszélt franciául –, mégis kirúgták, amikor holland tulajdonosok vették át a céget. Összeomlott, aztán eldöntötte, hogy ezentúl jó háziasszony lesz, és mániásan takarítani kezdett…

Az a fiatalember is súlyos kényszerbeteg volt, aki azzal a sűrűn visszatérő gondolattal küzdött, hogy előbb-utóbb el fog ütni valakit a zebrán. A szorongása addig fokozódott, hogy rendszeresen megállt, miután áthajtott egy gyalogátkelőhelyen, kiszállt, majd benézett a kocsija alá, hogy nem ütött-e el valakit.

– Súlyosak lehetnek a tünetek. A betegeket szorongást keltő, kényszeres gondolatok kínozzák, amelyeket a szorongás csökkentésére szolgáló ismétlődő rituálék, kényszercselekvések kísérnek – mondja dr. Belső Nóra pszichiáter. – Nagyon gyakori a tisztaságmánia, amely elsősorban arról szól, hogy a cselekvés (a sokadik takarítás, mosogatás, fertőtlenítés) elmaradása olyan súlyos szorongást kelt a betegben, hogy nekiáll századszor is. Jó néhány kényszerbeteg számtalanszor ellenőriz valamit, például ötször-tízszer visszamegy, hogy megbizonyosodjon arról, bezárta-e a lakása ajtaját vagy a kocsiját. A többségük tisztában van azzal, hogy túlzásba visz bizonyos cselekvéssorokat

– az ilyesféle enyhe fokú kényszerességgel együtt lehet élni –, ám a súlyos állapotban levők már nem „látnak rá” a betegségükre, azaz kiszolgáltatottá válnak. Elviselhetetlennek érzett szorongásukat gyakran kíséri depresszió, pánikbetegség, bulimia, anorexia… A lakosságnak több mint két százaléka szenved olyan fokú kényszerbetegségben, amelyik már orvosi kezelésre szorul, többen vannak, mint az epilepsziások vagy a skizofrének. Enyhe fokú kényszercselekvés és gondolat – amelyek nem teszik lehetetlenné a mindennapi életet – a lakosság három-hat százalékára jellemző.

– Van esély a gyógyulásra?

– Biológiai betegség a kényszeresség, ezért hangsúlyozom, hogy a tünetek gyakori és tartós fennállása esetén mihamarabb forduljanak orvoshoz! Ha az agyban nagy a hiány a szerotonin nevű anyagból, egyensúlyzavar léphet fel a központi idegrendszeri folyamatokban, és ez súlyos tüneteket válthat ki. Ám a szerotonin pótlásával és a gyógyszeres kezelést kiegészítő viselkedésterápiával a betegek hatvan-hetven százaléka tünetmentessé tehető. Persze azt sem hallgathatom el, hogy gyakran a szülők (a nevelés) is tehetnek arról, hogy valaki némi hajlam birtokában kényszerbeteggé válik.

– Eszembe jutnak az Aviátor és a Lesz ez még így se című filmek főszereplői. Mindketten kényszeresek. Ilyen aktuális ez manapság?

– Sajnos igen. Sokszor a szülők miatt lesznek kényszeresek a gyerekek. Például amikor az apa hajlandó arra, hogy egyszer-kétszer-tízszer is visszamenjen jóéjtpuszit adni, és ez a rituálé éveken át tart, vagy amikor az anyuka felfokozott tisztaságmániája miatt a kicsi gyereknek naponta hatszor-nyolcszor kell fürdenie…

– Mondd, Nóra, ha én havonta egyszer-kétszer visszamegyek a házunkba, hogy ellenőrizzem, kihúztam-e vasaló zsinórját a konnektorból, akkor esélyes vagyok a kényszerbeteggé válásra?

– És volt rá példa, hogy nem húztad ki?

– Bizony! Kora reggel cikket írtam, kapkodva indultam…

– Siettél, szétszórt voltál, ez nem kényszerbetegség. Hiszen a kényszeresség lényege éppen az, hogy
a cselekvéssorozat nagyon gyakran ismétlődik, azaz a beteg akkor is késztetést érez, mondjuk, a takarításra, ha patikatisztaság van körülötte. Tehát neked csak komolytalan tanácsot tudok adni: ha majd egyszer írsz egy végrendeletet, akkor kanyarítsd a végére: „Gyerekek, nézzétek meg, hogy nem hagytam-e bekapcsolva a vasalót!”