Plasztikai sebész helyett: Így maradhatsz fiatal

– Tegnap szaunáztunk, aztán betelepedtünk a medencébe, csudás volt, a végén pedig kirohantunk a kertbe, és odatartottuk a képünket az esőnek! – hadarja Ica, nekem pedig nevetnem kell, hiszen olyan temperamentumos, mint egy diáklány. Bőven elmúlt negyvenkilenc, de aktívabb, mint sok húszéves. Számára az a fontos, hogy örülhessen az életnek, a gyerekeinek, az unokáinak és nem utolsósorban a férjének, Kollár Gézának, akivel negyven évvel ezelőtt mondták ki a boldogító igent. Két munkabíró, energikus ember kapaszkodott össze 1969-ben, és azóta tiszteletreméltó szimbiózisban  – de nem rózsaszín idillben! – élik az életüket.

– Ica nyugdíjazása után sem lassult le az életünk – meséli Géza -, hiszen ő elvállalt mindent, még véletlenül se voltak nyugodtan csordogáló nyugdíjas éveink…

Ica és Géza

A házaspár gyerekügyben sem mondható szabályosnak. Az első trónörökös csak az esküvő után kilenc évvel érkezett – pedig mindent megtettünk, mondja Ica nevetve -, ám amikor már az örökbefogadáson törték a fejüket, és Ica határozottan kijelentette egy állásinterjún, hogy „nem lehet gyerekem”, azonnal áldott állapotba került. És ha egy üzlet egyszer beindul! Hét és fél év gyes, három gyerek, két fiú, egy lány. Akik ma már felnőtt, diplomás emberek, kirepültek a fészekből.

 – Mi nem tudunk megülni, képtelenek vagyunk tervek nélkül élni – magyarázza Ica. – Elhatároztuk, hogy eladjuk a házunkat, és keresünk magunknak egy másik otthont. Hirdettünk, közben lázasan keresgéltünk, de semmi sem tetszett igazán. Végül rájöttünk: egy új házra is rá kellene költenünk néhány milliót ahhoz, hogy olyan legyen, amilyenre vágyunk, tehát okosabb maradni. És olyanná alakítjuk át a meglevő otthonunkat, hogy abban jól érezhessük magunkat.

– Ilyen pazar a végeredmény, ha egy építész nekiesik a saját házának? – kérdezem, mire Ica komolyan néz rám.

– Egy barátunk nagyon beteg lett, mégis megszállottan dolgozik tovább, mert „megőrülne otthon”. Nos, én meg azt gondolom Gézával együtt, hogy azért van otthonunk, hogy abban jól érezzük magunkat együtt, hogy kényeztessük egymást és önmagunkat. Szeretjük a barátainkat, imádjuk az unokáinkat, a gyerekeinket, a könyveket, a zenét, a jelen legnagyobb ajándéka mégis az, hogy most megint kettesben lehetünk. Számunkra nagyon fontos a szex – ha egy házasságban elveszti a jelentőségét a testi érintkezés, akkor megette a fene! -, tehát mi szombatonként gyakran délig ágyban maradunk, tizenkettőkor reggelizünk, szóval jó együtt. Géza négyheti ismeretség után kérte meg a kezemet 1968-ban, és én már akkor éreztem, hogy ő az a fiú, akiben fenntartás nélkül megbízhatok.

– Én is nyugdíjas vagyok már – veszi át a szót Géza -, de egy percig sem üldögéltem itthon, hiszen a nyugdíjazásom óta folyamatosan dolgozom. Nagyon jó hazaérni Icához a munka után – ő egy ideje itthon tölti be a „főnöki szerepet”, mert a szíve kicsit szemtelenkedik -, szeretem, hogy vár, ráadásul folyamatosan akad valami tevékenykednivaló a kertben, a házban.

– Most már csak az a dolgotok, hogy életművészekhez illően élvezzétek, amit létrehoztatok. Nem?

– Ugyan! – tiltakozik Ica. – Körülnéztél az emeleten? Annyi mindent kell ott átalakítanunk-átszabnunk, hogy kevés lesz rá a következő nyár. 

– Jaj – kiáltja Géza -, a jövő nyáron átépítjük az emeletet?

– Bizony-bizony! – bólogat Ica, majd egymásra néznek, és mindkettőjükből kitör a nevetés.

Marika és József

Ha az ember meglátogat egy nyugdíjas házaspárt, akkor általában csöndes nyugalmat talál. A múlt uralja a jelent. Ehhez képest a hosszúperesztegi Jámbor Józsiékhoz már az érkezés is kalandos. Komoly hőstettként élem át, hogy képes vagyok „átvergődni” a kutyájukon – állítólag szelíd, de közben akkora, mint egy borjú -, ráadásul az ízléssel berendezett amerikai konyhás nappaliban olyan illatok fogadnak, hogy rögtön éhes leszek.

Ismerem őket évek óta. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a két ember tűz és víz. Vihar és szélcsend. Pörgés és határtalan nyugalom. Marika szangvinikus – e típus imádnivalóan szélsőséges érzelmi hullámzásaival éli a hétköznapjait -, Józsi pedig olyan, mint egy bölcs kádi, akit holmi földi perpatvarral nem lehet kihozni a sodrából. Csak abban hasonlítanak, hogy mindkettőjük számára nagyon fontos a család, és egyikük sem képes munka nélkül élni.

– Ti itthon üldögélhetnétek egész nap,és élvezhetnétek a nyugalmat. 

– Üldögélni? – kerekedik nagyra Marika szeme. – Én a postán dolgoztam huszonhárom évig, reggel felpattantan a kerékpáromra, végigtekertem a falut, vittem a leveleket, a nyugdíjakat, mindent. Ismertem mindenki búját-baját! Ez ma sincs másképp. Az óvodában dolgozom négyórásként. Imádom a kicsi gyerekeket! Mindennek tetejében itt a háztartás: velünk él a harminchárom éves nagylányom a férjével, és nagy örömömre itt lakik a középiskolás unokánk is. A fiatalok napi tíz-tizenkét órát dolgoznak, segítek nekik.

– Én se tudok üldögélni – veszi át a szót Józsi. – Egyrészt megszoktam a kemény fizikai munkát, fakitermelő voltam az erdőn, másrészt azért, mert a mi falunkban rengeteg az idős özvegy néni, akik nemigen tudják segítség nélkül ellátni magukat. Majd’ minden nap megyek valakihez fát vágni, kertet rendezni. És itt a hegy! Nálunk szinte mindenkinek van szőlője, bora. Nekünk is. És akkor a polgárőrségről még nem is beszéltem! Remek a csapat, harmincan-negyvenen vagyunk. Esténként kocsival járjuk a környéket, ennek köszönhető, hogy nálunk alig van bűnözés, amire büszke vagyok.

– Ti átéltetek egy olyan tragédiát, amelyre sok házasság ráment volna – mondom óvatosan, mire csönd lesz.

Marika szólal meg először: – Ha a nagyfiunk élne, harminchat éves lenne. De őt elvitte egy gyilkos betegség huszonhárom éves korában, óriási űrt hagyott maga után.

– A veszteséget nem lehet feldolgozni, legfeljebb megtanulsz vele együtt élni – folytatja Józsi. – Mi ma is gyakran beszélünk róla, és a temető itt van, néhány lépésnyire tőlünk. Én naponta betérek hozzá, és köszöntöm a fiamat. Sokat segített nekünk a túlélésben, hogy összekapaszkodtunk a bajban, meg az is, hogy érkezett a családba egy másik fiú: a kisunokánk.

– És abban ki vagy mi segít, hogy nálatok nincs hangos szó, veszekedés?

– A férfiembernek fegyelmeznie kell magát – jelenti ki Józsi. – Ha Marika hazaér, és szélvészként rohan a függönyhöz, mert azt valaki „összekuszálta” a távollétében… No, igen, ilyenkor is kisegít a munkaszeretetem. Gyorsan keresek valami ház körüli teendőt – levezetésül.

Forgalmas, kicsit büdös-szmogos lipótvárosi utca piciny boltja. Belépsz, és mennyei illat sodorja ki belőled a város zaját, feszültségét, a pult mögül Gabi (Tóth Györgyné) és Gyuri (Tóth György) mosolyog rád, mindketten nyugdíjasok.

Alaposan „túlképzettek” – Gyuri közgazdász, Gabi könyvtár-magyar szakos főiskolai diplomával rendelkezik -, másrészt attól, hogy egy elvált házaspárral teázgatok. Igen, Gabi és Gyuri 1989-ben elváltak, de aztán mégis összefogtak. Szépen gyarapodtak is, és felnevelték a lányukat. Ő hegedűművész lett, ma már egy kilenc hónapos kicsi lány boldog édesanyja.

– 1995-ben nyitottuk meg a teaházat, és én boldogan jövök dolgozni e magunk teremtette világban – mondja Gabi. – Visszajáró vendégek, mindenki mondja a magáét, olyan a teázó, mint egy népszerű klub. Épp ez a remek, őszinte légkör – amelyben akaratlanul is részese lettem sok ember magánéleti gondjának – váltotta ki belőlem a vágyat: tanulnom kellene! Jobban szeretnék érteni az emberi kapcsolatokhoz. No, ezért írtam neked levelet, és kértem, hogy hozz össze olyan mediációs szakemberrel, akitől tanulhatnék!

Gabi és Gyuri

– Ha mediátorrá válnál, feladnád a teaházat? – kérdezem, mire Gabi tiltakozik.

– Soha, nekem itt jó! Gyurinak is. Bár azt el tudom képzelni, hogy a teaház mellett mással is foglalkozzam.

– Nekem is vannak egyéb vágyaim – veszi át a szót Gyuri, – pedig hat évvel idősebb vagyok Gabinál. Imádok mozogni. Utazni, kirándulni, az utazás szerves része az életemnek, hiszen a párom (hét éve van mellettem) vidéken él. Ingázom.

– Semmit sem értek. Gyurinak van párja, Gabi egyedül él, közben nagy egyetértésben dolgoztok itt – mondom.

– Ma már nem érdemes részletezni, hogyan alakult a sorsunk, legfeljebb azt kell említenünk, hogy Gyuri 1989 után már nem akart alkalmazottként dolgozni – mondja Gabi. – Egyetértettem vele.  Mi egyrészt hasonlítunk egymásra – szeretünk dolgozni, tele vagyunk tervvel -, másrészt annyira különböző a vérmérsékletünk, hogy egy fedél alatt nem jó. Barátok, üzlettársak vagyunk. Öröm, hogy Gyurinak van párja, akit nagyra becsülök.

– És a te életed?

– Imádom a lányomat, az unokámat, a vejemet, a barátaimat, és persze keresgélek. Lesz-e párom? Nem tudom. De az biztos, hogy olyan férfi nincs a világon, aki miatt lemondanék a teázó illatáról.

Olyan a Nagymező utcai műteremlakás, mint egy kaotikus múzeum. Itt él dr. Szűcs Andrea, az ismert családjogász-sztárügyvéd és Kádár János Miklós Munkácsy-díjas festőművész. Ha részletezni akarnám a kitüntetéseiket, betelne az újság, tehát legyen elég annyi, hogy Andrea az Országos Ügyvédi Kamara alelnöke, és tavaly megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. János a Kaposvári Egyetem művészeti karán egyetemi tanár, Terézváros díszpolgára, aki ma is alkot.

Ha „csak” cikket ír róluk az ember (és nem eposzt), dönteni kell. Mutassam be, hogy sikeres szülők – fiuk reklámgrafikus, lányuk az Európai Unió diplomatája -, meséljek arról, hogy boldog nagyszülők? És az elegáns ügyvédnő, akit két évvel ezelőtt „Örök Annának” választottak a budapesti Anna-bálon, unokája vízilabdameccsén lelkesen kiabál? Taglaljam pályafutásukat? Maradjunk inkább a titoknak a felfejtésénél! Miért érzi magát nagyon jól az ember a társaságukban? Miért gondolom, hogy kortalanok? Valószínűleg azért, mert a mindig kéznél levő fanyar humoruk egy percre sem engedi, hogy belemerevedjenek az ügyvédnő és a festőművész pózába, továbbá azért, mert az otthonukban annyi kincset halmoztak fel, hogy a látogatónak tátva marad a szája.

Andrea és János

– János művész, tehát megértem, hogy lázba jön a festményektől, de neked ügyvédként miért van szükséged órákra, porcelánokra? – kérdezem Andreától.

– Mert örömet szereznek, és kioldják belőlem a stresszes munkám feszültségét.

– Valaha művészettörténésznek készült – szól közbe János.

– Tegnap este operában voltunk, most dolgozik a mosógép, rotyog az ebéd, mert délre vendégeket várok, heten leszünk – folytatja Andrea. –  Mindez nem akadályozott meg abban, hogy tegnap délelőtt lerójam a szokásos kiskörömet. Betértem egy szomszédos boltba, ahol jól ismernek, tudják, hogy a kék angol fajanszért rajongok, félre is teszik nekem.

– De elborítanak benneteket a tárgyak! – mondom, Andrea elkomolyodik.

– Van egy hatalmas álmom, János még nem olyan lelkes, mint én. Szeretem Balatonfüredet, arra vágyom, hogy vegyünk ott egy szép villát, ahol méltó módon kiállíthatnánk mindent, és János festményeinek is lenne hely. Lehetne ott kiállítóterem, irodalmi kávézó. Csakhogy ehhez kevés az anyagi erőnk. Egy ügyvéd és egy festőművész élhet ma jól, ám nem milliárdos. De nem nyugszom!

János nem kommentálja felesége mondatait, csak némi keresgélés után elém tesz egy megsárgult levelet. Alig hiszek a szememnek: Deák Ferenc kézírását látom.

– Ilyenünk is van – mondja elégedetten.

– Amikor megismerkedtetek, sejtettétek, hogy egyszer csodák birtokosai lesztek?

– Akkor csak azt tudtam, hogy feleségül fogom venni. Kinyitotta az ajtót, hunyorgott, és mire végigmentünk a három méter hosszú előszobájukon, eldőlt a sorsom!