Útjára indítjuk Gyógyulástörténet-sorozatunkat, melyben olyan emberek szólalnak meg, akiknek sikerült kilábalniuk egy kilátástalan helyzetből, egy súlyos betegségből, egy tarthatatlan egészségügyi helyzetből. Történeteink az élet sokszor váratlan fordulópontjairól és a gyógyulásban való hitről, erőről is szólnak…. Ha Te is megosztanád gyógyulásod történetét, hogy mások is erőt meríthessenek tapasztalataidból, ide várjuk leveled. Írj nekünk!
Még egy éve sincs, hogy egy ritka és rendkívül agresszív daganatot, choriocarcinomát diagnosztizáltak nálam. Tavaly szeptemberben kerültem kórházba állandó lázzal, vérszegénységgel és erős hátfájással. Ekkor már minden belső szervemben áttétet képeztek. Először nem akartam elhinni, biztos voltam benne, hogy elcserélték a leleteket és hogy hamarosan jön egy orvos és elmondja, hogy mégsem vagyok ennyire beteg. De nem jött senki…
„A hátfájástól sem állni, sem ülni nem tudtam”
A choriocarcinoma a méhlepényből kialakuló rosszindulatú daganat. Legtöbbször nem kihordott terhességből fajulnak el a sejtek, nálam a szülés után alakult ki, valószínűleg a szüléskor a méhben benn maradt sejtekből. Tavaly augusztusban, amikor a kislányom abbahagyta a napközbeni és esti szopizást, kezdtem erősen vérezni, de az orvosok azt mondták, hogy a menstruációm van visszatérőben, majd amikor szeptemberben már reggel sem szopizott, akkor egy ‘cisztának’ tűnő valami jelent meg a hüvelyemben, amit el akartak távolítani. Az orvos, aki műtött volna, éppen szabadságon volt, így két hetet kellett várnom, de akkorra már állandó lázam volt, a hátfájástól sem állni, sem ülni nem tudtam és nagyon csúnyán köhögtem. A háziorvos tüdőgyulladás gyanújával tüdőröntgenre küldött és ott már látszottak a foltok, az áttétek. Amikor befektettek a kórházba (nőgyógyászatra) még 4 nap telt el, mikor egy kötelező terhességi teszt kimutatta, hogy többszörös ikerterhességre jellemzően magas a BetaHCG hormon szintem.
„Elképzeltem, ahogy a testem legyőzi a lázadó sejteket”
Az állandó vérszegénység miatt kórházban kellett maradnom majdnem egy hónapot. Állandóan vért kaptam, 24 zacskóval összesen… Eleinte ellenkeztem, nem akartam beleegyezni, hogy más vérét kapjam, majd meggyőztek, hogy ez az egyetlen lehetőségem. Nem a fertőzésektől féltem, lelkileg volt nehéz elfogadnom, hogy más vére folyik belém. Aztán arra gondoltam, hogy csak jó ember lehet az, aki vért ad és ezzel segít nekem. Nagyon nehéz volt az a kórházban töltött idő, sokat sírtam, féltem, de soha, egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy nem gyógyulok meg. Néhány héttel később, amikor kezelésre mentem be, az egyik nővér beszélgetés közben elmondta, hogy ők azt gondolták, nem értettem mennyire súlyos a betegségem, hiszen alig sírtam, mindig mosolyogni láttak.
Amennyire a kórházban megváltozott tudatállapotom engedte, mindig egészségesnek láttam magam, elképzeltem, ahogyan a szervezetem legyőzi a lázadó sejteket, és tudtam, hogy ha lazítok, mosolygok, akkor segítek a testemnek. Szerencsém volt, mert nagyon jó orvost kaptam, országosan elismertet, aki – mint utólag kiderült – jó emberismerő is, nem csak onkológus és mivel a choriocarcinoma nagyon agresszív daganatfajta, így a sejtmérgekre is agresszívan reagál és nagyon jól gyógyítható. A szervezetem is jól reagált a kemoterápiára, már az első kezelés hatalmas eredményeket hozott. Minden héten kaptam kezelést, 11 ciklus kemoterápiát kaptam hat hónap alatt. Testileg is megviselt, az állandó hányinger és rosszullét mindennapos vendég volt, de lelkileg még jobban: a kórház börtöne, az a tudat, hogy az orvosok tervezték meg a heteimet, a jövőmet, más dönt helyettem. Meditálni kezdtem, tudatosan lazítani a kezelések előtt, ami segített abban, hogy jobban viseljem a terápiát. A daganatot műteni nem kellett szerencsére, akár két év múlva, amikorra teljesen kiürül a kemoterápia a szervezetemből, ha szeretnék, lehet még egy gyermekem.
„Boldog vagyok, hogy élek”
Már két hónapja vége a kemoterápiának, és bár még sok évnek kell eltelnie, hogy orvosilag is kimondják, én azonban mindenkinek azt mondom, hogy meggyógyultam! A győzelemhez a párom, a kislányom, az anyukám, minden barátom és egész családom hozzásegített, akik erőt adtak és mindvégig ’normális’ emberként kezeltek, ha sajnáltak is, ha féltettek is, nem mutatták ki. A betegség megváltoztatott. Még fontosabbak lettek számomra az emberi kapcsolatok, mint korábban voltak, sok időt töltök a családommal, a barátokkal. Gyönyörködni tudok olyan ’piciny’ dolgokban, mint egy virágzó bokor, a felhők az égen, egy katicabogár a falevélen és boldog vagyok, hogy élek!
