Útjára indítjuk Gyógyulástörténet-sorozatunkat, melyben olyan emberek szólalnak meg, akiknek sikerült kilábalniuk egy kilátástalan helyzetből, egy súlyos betegségből, egy tarthatatlan egészségügyi helyzetből. Történeteink az élet sokszor váratlan fordulópontjairól és a gyógyulásban való hitről, erőről és szólnak…. Ha Te is megosztanád gyógyulásod történetét, hogy mások is erőt meríthessenek tapasztalataidból, ide várjuk leveled. Írj nekünk!
1996. októberében töltöttem be 29. évemet. 1996. novemberében a jobb mellemben csomót tapintottam. Még abban a hónapban elmentem ahhoz az onkológushoz, akit jól ismertem. Féltem, de úgy gondoltam, nem hagyhatom figyelmen kívül, amit tapasztaltam. Főleg azért, mert minden hónapban önvizsgálatot végeztem, és előző hónapban még semmit nem tapintottam. December lett, mire időpontot kaptam mammographiára és egyéb vizsgálatokra. A mammographiát végző idős, tapasztalt orvos először nem volt túl kedves, de amint meglátta a felvételeket, mindent megtett, hogy mielőbb sebészhez kerüljek. Nem engedett biopsziát venni, mivel a csomó kemény tapintatú volt. Ezzel megmentette az életemet. A sebész-onkológus-röntgenes team hamar a műtét felé terelgetett.
„Egy pohár vizet sem tudtam felemelni”
1997. január 14-én megoperáltak. Már a műtét alatt kiderült, hogy a mogyorónyi csomó rosszindulatú. A műtét után 36 órával reoperációra volt szükség, bevérzett a műtéti terület. Akkor és ott meg akartam halni, nem akartam beleegyezni a műtétbe. A sebész nem akart semmit rám erőltetni, csak annyit mondott, nem szeretné, ha feleslegesen ébresztették volna fel éjnek évadján. Amikor hazaengedett a kórházból, mosolyogva jegyezte meg, praxisa alatt én vagyok az egyetlen, aki álmatlan éjszakákat okozott neki. Az osztály valamennyi dolgozójára szeretettel és hálával gondolok azóta is.
Az onkológus javaslatára februárban sugárkezelést, és injekciós kúrát (havi egy, 24-36 hónapig) kaptam. Kemoterápiára nem volt szükség. Nehéz időszak volt. A sugárkezeléstől állandóan vörös volt a bőröm, az injekciótól hőhullámaim voltak, mint egy változó korban lévő nőnek. A jobb kezem teljesen alkalmatlan volt minden fizikai terhelésre, még a legkisebbre is. Két gyermekem, családom árnyékként követett, segített engem. Egy pohár vizet sem tudtam felemelni, nem tudtam csepegtetni a szemembe, nem tudtam a jobb kezemmel semmit csinálni. Amit tudtam megtanultam bal kézzel, de mivel nagyon ügyetlen a mai napig, sok keserű pillanatom volt a műtét utáni években. A családom, barátaim nagyon sokat segítettek.
„Nem vettek vissza a munkahelyemre”
1998. novemberében, negatív eredményeim birtokában próbáltam visszamenni az előző munkahelyemre, de az üzemorvos közölte: “neki problémás emberre nincs szüksége”. Kicsit elkeseredtem, de nem adtam fel. Bementem a munkaügyi központba, ahol még le sem ültem, közölték, hogy a helyi kórházban adminisztrátort keresnek. Azonnal jelentkeztem, fel is vettek. Azóta is viselem a műtét következményeit, de élek, dolgozom, együtt lehetek a családommal. Sajnos betegtársaim közül, akiket betegségem idején megismertem, már sokan nem élnek, de egy idős (82 éves) néni szavait soha nem fogom elfelejteni. Mindig azt mondta nekem, hogy az akkor 14 éves unokáját még férjhez akarja adni, boldogságot akar látni a családja arcán. Én is csak ezt akarom.
Mindenkinek azt kívánom, hogy mindig találjátok meg azt, ami boldoggá teszi az életet. És sohasem szabad feladni. Ez a 13 év nem volt semmilyen szempontból felhőtlen, de ha feladtam volna, nem tudtam volna ezeket a sorokat leírni.
