Tegnap előtt Dante-kutatókkal és fordítókkal barangolunk, a Magyar Intézet környékén, ahol 1928-óta fordulnak meg nagy íróink, tudósaink, művészeink. Így jutunk éjféltájt a világ leglerobbantabb kocsmájához. Iszonyú bűz áramlik ki, mondom, hogy én ide inkább nem, de a többiek leintenek, betuszkolnak. A helynek nincs neve, ez is ritka, egy tábla se, semmi, (a Via Giulia-ról kell letérni, szökőkutak, és mellette roskadozik, nem is ül benne soha senki…), az asztalok rozogák, a falon kopott plakátok a hetvenes évekből. Egy csupa mosoly és csupa ránc néni, Anna fogad minket. A dantésok gyorsan közlik, két író van velük. A néni mosolya most már egy merő ragyogás. És itt a titok.
Megtudom, ez a hely volt Pilinszky, Weöres Sándor, Huszárik és még sokak római törzshelye, emléküket őrzi ez a még most is gyönyörű öregasszony, és egy album, ahová mindenkinek kellett pár jó szót írnia. Az örök város örök Annája ő: a nagy elődök nem csak hatalmas számlákkal, hanem verssel, novellával örökítették át őt a magyar irodalomba. Kicsit másképp kérem ki az italomat, oda sem figyelek a kétes tisztaságú poharakra. Ilyenkor valahogy meglegyinti az embert valami misztikus, és aki csak egy sort is leírt már az életében, az arra gondol, hogy eztán elindul a Parnasszus felé. Talán Pilinszky is ebből a csorba korsóból kortyolt… Kinek a kezében volt pár évtizede ez a limonchello-s pohárka?
A szó persze hogy előbb-utóbb a kocsmázások, a másnaposság irányába terelődik, és hogy valóban elősegíti-e az alkotást a hatalmas mennyiségben elfogyasztott szeszesital. Amennyi a pozitív példa, annyi a negatív is. A teljesség igénye nélkül mondom: aki meg akar undorodni az alkoholtól, kezdje Jerofejev Moszkva-Petuski című munkájával, ami egy merő delírium, majd csapjon rögvest a lovak közé, és vesse magát a Bukowski életműbe. Kedvencem a Nők című. Az a legelképesztőbb az egészben, hogy a büdös trógernek (ő sokkal cifrábban festi le magát) nem gond a legjobb nőket felcsípnie, akiket nem zavar lealjasodott állapota, sőt! Összeverekednek érte, ragaszkodnak hozzá, kimossák a ganéból. Hát, mindenkinek lelke rajta, nekem elég volt csak olvasni, hogy messze repítsen az italos emberektől… Legendás alkoholista volt Hemingway is („Egy értelmes embernek néha muszáj lerészegednie, ahhoz hogy jól érezze magát.”), Hunter S. Thompson (a Rumnapló kötelező a témában!) és persze Truman Capote, Hrabal, Steinbeck (oldalakat tölthetne meg a puszta felsorolás) is.
Csak pár nagyivó magyar: Ady, Petri, Hajnóczy, Tar, végtelen a névsor. Mikor íróbarátaimat próbálom a helyes útra téríteni, gyakran ezekkel az illusztris nevekkel takaróznak, és még inkább feljogosítva érzik magukat a következő, már nem éppen veszélytelen kupicára. Saját tapasztalom is mondatja velem: igen, igaz, hogy a részegség eljuttat egy igen érzékeny területre, hogy a részegesekkel történnek a csodák, és hogy Kerouac-ot citáljam ide (“Ahogy öregedtem, úgy lettem egyre részegesebb. Miért? Mert szeretem az elme eksztatikus állapotát.”) igaz az is, hogy új csatornák nyílhatnak bennünk. Igaz, hogy másnaposan jobban vesszük a finom árnyalatokat. A kérdés csak az, megéri-e. A delíriumot józanul is megérezhetjük. És akkor jobban is emlékszünk majd rá. Könnyű bódultan zseninek éreznünk magunkat. Az említett írók sem az ital miatt írtak nagyszerű dolgokat. Hanem mert tehetségesek voltak.
A beszélgetés eme pontján nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem a Dante-kutatókat, mi a részegesek jussa a pokolban. A válasz megdöbbentett. Az derült ki ugyanis, hogy a nagyivók meg sincsenek említve a vonatkozó oldalakon. Ám hosszas töprengés után be tudtuk őket is sorolni, létezik ugyanis büntetés azoknak, akik csak a hasukkal, azaz a földi gyönyörökkel törődnek. Disznóként fetrengenek ők a sárban, mély pocsolyákban, és az igazi gyötrelem a Purgatóriumban vár rájuk: egy hatalmas, mannával telt fa alatt ácsingózhatnak az étel-ital után, de meg sosem kaphatják azokat. Mellettük egy folyó csordogál, a habokban édeni ital, de nem kortyolhatnak bele. Mennyi pokoli szenvedés! Ám ott már késő elgondolkodni azon, milyen jó lett volna már a földi életünkben mértékletességet fogadni…
