Renáta, 28
Renátát nagyszülei nevelték. Amikor 14 évesen elvesztette őket, teljesen magára maradt. Ekkor ismerte meg az akkor már kész férfit, Andrást, aki pillanatok alatt levette a lábáról a kislányt. Rá két évre, különleges engedéllyel összeházasodtak. Reni mindig leste ura óhaját: hallgatott és figyelt, eleinte nem is értette a családból őt érő ironikus megjegyzéseket. Idővel aztán elérkeztek a pofonok, a rugdosás, a falhoz csapás, ha épp nem ízlett a vacsora, vagy ha nem azt kapta, amire vágyott – ez pedig igen gyakran előfordult. Reni csodálata azonban semmit sem változott: tűrt és gondolta, neki ez jár, ő éppen ennyit ér. Tanulni, dolgozni a férfi sohasem engedte, a lány teljes kiszolgáltatottságban élte házaséletét. Aztán jött Eszter, a kislányuk, András új szeme fénye. Meg is mondta Reninek: innentől az ő szemében nem nő többé, kizárólag Eszter anyjaként tekint rá. Szép lassan kizárólag a rabszolgaszerep jutott neki. A falhoz, vagy éppen hozzá vágott tányérdarabokat automatikusan szedegette össze, de nemegyszer ura dührohamában a hamutartó tartalmát öntötte a szőnyegre, s Renáta azt is zokszó nélkül feltakarította. Közben András egy másik lányt fogadott kegyeibe: a Reninél sokkal öntudatosabb, magabiztosabb és talpraesettebb, 16 éves Karolinát. De Renit még ez sem rendítette meg csodálatában, lényegében elfogadta és szerette, hogy ő András tulajdona. Csakhogy idővel András kirohanásai egyre agresszívebbek és hevesebbek lettek, Reni pedig csak attól félt, nehogy elhagyja őt. Egy nap azonban András kitette őt a lakásból, át egy másikba, gondoskodott, gondoskodik ma is róluk, de már az új családja mellől. Renáta pedig most is szolgál, hétvégeken jár ki András vidéki luxusházába, és továbbra is csak lesi minden kívánságát.
Ágnes, 31
Ági és Zoli 18 évesek voltak, amikor a mindent elsöprő szerelem lobbant közöttük. Ugyan az első pofonok már az udvarlás idején elcsattantak, Ági nem tulajdonított különösebb jelentőséget nekik. Hozzáment a fiúhoz, négy közös gyerekük is született, a verések pedig szép lassan mindennapossá váltak. Először csak ha ivott, ütött a férfi, de aztán már ital nélkül is. Ágnes pedig ezt természetesnek gondolta, ahogy azt is: ha a férjurának szexelni van kedve, használja a testét. Idővel már a munkáját is ott kellett hagynia Zoli állandó féltékenységi rohamai miatt. De Ági csak tűrt. Úgy, hogy mindezt nem is érezte. Ő várt, egészen addig, míg ténylegesen vér nem folyt. Amikor Zoli kést rántott. Combját és veséjét érték a szúrások. Ekkor menekült, a négy gyerekkel együtt. A férfi öt évet kapott, Ági pedig többet vissza sem mehetett korábbi otthonukba: Zoli családja ugyanis innentől folyamatos életveszélyt jelentett a számára. Közben a gyerekek is folyton támadják. Mivel őket Zoli sosem bántotta, Ági csak azt hallja: mindez az ő hibája, ő idegesítette, bosszantotta fel így a férfit, akinek a szerepét egyébként legkisebb fia játssza most. Zolinak közben lejárt a büntetése, ahogy szabadult, hiába a titoktartás, a névváltoztatás, felkutatta a családot, cirkuszolt, követelődzött. Egyelőre azonban már nem megy az otthon közelébe. De Ági hihetetlen erőket mozgósít, keményen spórol: az álma egy kis vidéki ház, ahol gyerekeivel végre békét és nyugalmat lelhet.
Olga, 29
A lány 18, a fiú 22 éves volt, amikor a munkahelyükön találkoztak. Az, hogy Ákos féltékenysége már beteges, Olga számára csak hosszú idő után derült ki. Eleinte élvezte, hogy a férfi állandóan ellenőrzi. Napjában 28-szor hívta, hogy merre van épp és mit csinál? Hogy van-e férfi épp a közelében? Hogy pontosan tudta, mikor végez, és rendszeresen érte jött. Hogy kiszámolta, hogy hány perc kitérőt jelent Olgának a bolt, s ha nehezebb volt mondjuk a szatyor, és lassabban ért haza, késett két percet, már jött az elszámoltatás. Szinte büszke volt arra, hogy Ákos állandóan a táskáját kutatja szerelmes levelek, férfinyomok után, a telefonját nézi, olvassa az üzeneteit, hátha talál valamit, ami bizonyíthatja, hogy bizony van oka a féltékenységre. Olga is szerelmes volt, így a gondokat mindez sokáig, pontosan hat évig eltakarta. Az első pofon, pontosabban alapos verés viszont mindent összetört, az asszony kékre-zöldre verve menekült és kért már segítséget. Ákos szülei kezdték zaklatni Olgát, nem akarták tudomásul venni, hogy fiuk viselkedése beteges. Majd Ákos is fenyegetőzni kezdett, hogy öngyilkos lesz, végül pedig meg is tette: kiugrott az ablakon. A szülők azóta perelik Olgát, akinek nemcsak a gyerekekről kell gondoskodnia, folyamatosan bíróságra jár, s omlik újra és újra össze, amikor itt átéli életének azt az időszakát. És persze gyötri a bűntudat; soha senki nem veszi, veheti le a válláról azt a terhet, hogy férje haláláért ő a felelős.
Noémi, 32
Miután összeházasodtunk, egy Pesthez közeli családi házba költöztünk. A munkahelyem Pesten volt, így naponta egy órát utaztam. Előfordult, hogy lekéstem a buszt, így félórát kellett várni a következőre. Tamás, a férjem már az ablakból lesett, hogy mikor jövök. Kezdetben még hízelgett a dolog, hogy annyira szeret, hogy minden félóra számít neki. Aztán már kijött a buszmegállóba, elbújt és leselkedett, hogy egyedül jövök-e. Ha késtem, kiabálni kezdett és faggatott, azt mondta, ne menjek dolgozni, mert biztos van valaki, aki miatt később jövök haza. Tudtam, hogy az apját elhagyta az anyja, ezért próbáltam megérteni őt. Aztán teherbe estem, és bár nem volt indokolt, kérésére otthon maradtam öt hónaposan. Azt akarta, hogy ki se mozduljak, nehogy bajom essék, naponta többször telefonált. Egyszer elmentem sétálni, mert csábított a tavaszi napsütés, így nem tudtam felvenni a telefont. Tamás hazarohant a munkahelyéről és számon kért. A fiam időre, egészségesen született, leírhatatlanul boldog voltam. Édesanyám meglátogatott, felajánlotta, hogy egy ideig nálunk marad, de Tamás azt mondta nem kell, majd amikor a kollégáim akartak meglátogatni, nagyon ideges lett. Végül ők sem jöttek. Két év elteltével felvetettem, hogy mennék vissza dolgozni. A férjem felháborodott: rosszat akarok a gyereknek, berakom sok beteg gyerek közé, majd ő is elkapja.
Attól kezdve erőszakosabban követelte az esti szexuális életet, majd egyszer kibökte, hogy szeretne még egy babát. Próbáltam meggyőzni, hogy várjunk még, de erre nagyon dühös lett. Ismét teherbe estem. Engedelmes feleségként szót fogadtam neki, néha megpróbáltam megjegyzéseket tenni, de akkor eltorzult az arca és volt benne valami nagyon ijesztő. Egyre többször kimaradt és idegesen jött haza. Megéreztem rajta az italszagot, majd egyre többször ivott. Amikor számon kértem, két hétig bírta, majd azzal vádolt, hogy azért iszik, mert tudja, hogy én valaki mást szeretek. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, hiszen az óvodán és bolton kívül sehová se mentem. Nem ütött meg, de folyamatos félelmet éreztem. Egyik este aztán részegen megerőszakolt. Másnap a „nem emlékszem semmire” mondatokat a könyörgés és bocsánatkérés követte. Ostobán azt hittem, hogy tévedés volt ez a szörnyűség. Aztán kiderült, újból gyermeket várok. Nem akartam megtartani, és úgy tűnt, hogy ő is egyetért. Aztán az abortusz napján az ajtót bezárta, és közölte, nem megyünk orvoshoz, az az ő gyereke, és nekem meg kell tartanom. Nem vetettem el. Aztán kicsit rendeződtek a dolgok, de nem sokáig. Egyik nap Zsoltikáért mentünk az óvodába. Az utcán megbotlottam és a kezembe lévő holmik szanaszét repültek, egy idegen férfi segített összeszedni. Éppen elköszöntünk egymástól, amikor megláttam a férjem eltorzult arcát, ahogy figyel bennünket, majd elrohant. Késő éjjel jött haza és szó nélkül pofozott, nem törődve az állapotommal. Másnap kiderült, hogy a munkáját is elveszítette.
Hetekkel később megszületett a kislányom. Ettől kivirult, elment munkát keresni. Sajnos hónapokig nem talált, mi naphosszat veszekedtünk, s sűrűbben kaptam a pofonokat is. Egy nap, amikor nem volt otthon, összecsomagoltam, hogy elmenekülünk anyámékhoz, de a férjem hazajött, és akkor elszabadult a pokol. Ütött engem és a gyereket is, azt hittem, megöl. A telefont összetörte, az ajtót ránk zárta, napokig őrzött bennünket. A menekülés akkor jött el, amikor táviratot kapott, hogy meghalt az apja. Otthon hagyott bennünket, egy egész napot kaptunk. Összepakoltam és elrohantam az óvodába, ahol hívták a gyerekjóléti szolgálatot: az ő segítségükkel egy titkos helyre kerültem.
Inci
Két gyönyörű gyerekünk van, imádtuk egymást. Mindenki azt látta, hogy Gábor csodás apa és férj. Ment a gyerekekért az oviba, és tényleg csak a családnak élt. A bajok akkor kezdődtek, amikor elvesztette a munkahelyét. Olyan mély depresszióba került, hogy csak alkohollal tudta elviselni a kudarcot. Ezt az embert nem ismertem. Ütött és vert, ahol ért, az életünkbe egy harmadik szereplő is beköltözött: az állandó agresszió. Végül egy buszpályaudvar várójában vettek föl a családsegítők. A kocsi hátsó ülésén feküdtünk a két gyerekkel, pokrócokkal bebugyolálva, annyira féltünk. Aztán Gábort végre ez a helyzet kijózanította. Végleg. Én pedig még mindig vártam vissza az én szeretett férjemet. És Gábor összeszedte magát, terápiára járt, szerzett munkát magának, és ma már újra együtt vagyunk. A kevés kivétel…
Ildikó
Az egyetemen ismerkedtünk meg Péterrel, együtt diplomáztunk. Aztán szépen sorra jöttek a gyerekek, Panka, Gergő, Marcell és Hanna. Kívülről gyönyörű családnak látszottunk, irigylésre méltóan éltünk, házat építettünk, éltük a klasszikus családi életet. Csakhogy a mézeskalácsház falai mögött valóságos rémálom zajlott. Senki sem hitte el Péterről, hogy van egy másik arca is. A nem kedves, behízelgő, igazi úriember Péter, hanem az agresszív, tomboló és ijesztő szörnyeteg. Akitől az ember gyomra lassan minden mozdulatára görcsbe ugrik. Ütött mindennel, ami a keze ügyébe akadt, a hajamnál fogva húzott a padlón, a lábamat szorítva rángatott le a lépcsőn, hogy a fejemet a padlóba nyomja. A legkülönbözőbb és gyötrőbb eszközöket, módszereket találta, csakhogy fájdalmat okozzon. De arra mindig vigyázott, hogy az eredmény sose legyen látványos. Hogy a gyerekek se tudják meg apjuk kettős életét, hogy nekik mindig az édes, drága apucijuk maradjon. Meg persze tanúra sem volt szükség. Ez volt talán a leginkább megdöbbentő, hogy ennyire tudatosan készült és gyötört. Aztán a nagyfiúnk észrevette, hogy valami nem stimmel. Mondta is, ha baj van, majd ő értesíti a rendőrséget. Egy napon aztán tényleg ők menekítettek ki. A krízisotthonból egy másik városba szereztünk albérletet. Megcsináltam itt a második, szociális diplomámat, ma pedig már egy szociális otthont vezetek. Igyekszem segíteni azoknak a nőknek, feleségeknek, akik hozzám hasonló helyzetben vergődnek.
Klaudia
Beleszerettem, pedig házasságban éltem. Elhagytam a férjemet, hogy vele lehessek: szédületes szerelem volt a miénk. Aztán jöttek a dühkitörések: mindenért engem hibáztatott. Én toleráltam, hogy 10 éve füves cigin él, de ő beleszólt mindenbe. Mindenre és mindenkire féltékeny volt. Már az összeköltözésünk legelején jöttek először a fojtogatások, később az ütlegelések. Minden eset után otthagytam, szakítottam vele, de hiába. Gyenge voltam, és a sokadik – folyamatos, akár órákig és éjszakákig tartó – könyörgés után visszaengedtem magamhoz. Lelkileg annyira terrorban tartott, hogy rövid idő alatt egy idegroncs lettem. 10 hónapig bírtam. A nyílt utcán is megütött, de otthon volt a legrosszabb: úgy fenyegetett, mint a filmekben a gyilkosok – kéjes volt a hangja. Egy nyári vasárnap reggel szó szót követett, előkerült egy kés, és megsebzett, majd miután három órán át ütlegelt, újra „elájult”, és mentőt hívtam hozzá. A mentővel kijött egy rendőrautó is. Meglátták az arcomat, és azonnal elzártak tőle a mentőbe. Róla azt mondták minden bevezetés nélkül, hogy szimulál, és hazaküldték a szüleivel. Látleletet vettek és megtettem a feljelentést. A békítő tárgyaláson nem fogadtam el a bocsánatkérését, és kértem, hogy menjen tovább az ügy, kapja meg a méltó büntetését. Most várom a következő tárgyalást. Sajnos tudom, hogy csak pénzbüntetést kaphat. Másfél év telt el a feljelentés óta, és csak egyszer, a bíróságon láttam. Minden információs csatornát elvágtam, ami hozzá kötne. Nehezen, de gyógyulok lelkileg.
Brigitta, 36
23 éves fiatal lány voltam, amikor megismerkedtem a volt férjemmel. Szépen lassan komolyra fordult a kapcsolatunk, végül két és fél év együttélés után összeházasodtunk. Már az esküvő előtt megbeszéltük, hogy 3 gyereket szeretnénk, és így is alakítottuk ki otthonunkat, ami egyébként az ő nevére került, bár a szerkezetkész házat együtt fejeztük be anyukám anyagi támogatásával. 2001-ben megszületett kisfiunk, és nagy boldogságomban észre sem vettem, hogy teljesen kisajátított: engedély nélkül sehová nem mehettem, és a régi barátaimmal is alig tarthattam a kapcsolatot. De elfogadtam, mert nagyon élveztem a háziasszony és családanya szerepét, és közben az építkezést is teljesen befejeztük és jöhetett volna a második gyerek. Ekkor ért a hideg zuhany: kijelentette, hogy ő nem is akar több gyereket, az indok pedig elképesztő: mivel 9 év korkülönbség van köztünk, úgysem élné meg a születendő gyerekek felnövését. Ekkor 35 éves volt. Ez rányomta kapcsolatunkra a bélyegét, csak azzal vigasztaltam magam, hogy így is szép család vagyunk, és legalább nem olyan iszákos, mint apám volt, aki állandóan verte anyukámat és néha engem is. Kiskoromban megfogadtam, hogy nekem biztos nem lesz ilyen férjem, és ha egyszer is hozzám ér valaki, azzal én egy percet sem maradok tovább együtt. Teltek-múltak a hónapok és a férjem teljesen kifordult magából, mindenbe belekötött, és korlátozott, ahogy tudott. Elviselhetetlenek lettek a hétköznapok a folyamatos terrortól: folyamatosan megalázott. Legnagyobb meglepetésemre egyik nap azzal állt elő, hogy neki elege van belőlem és el akar válni. Kaptam az alkalmon és elindítottuk a közös megegyezéses válást. Szinte mindent ráhagytam, csak annyit kértem, hogy azt a pénzt, amit én és a szüleim beletettünk a házába, azt adja ide. Ez a mondat annyira nem tetszett neki, hogy teljesen váratlanul kaptam egy pofont. A falnak szorított és magából kifordulva azt ordította, hogy „semmit nem vihetsz el innen és semmit nem fogsz kapni!”. Eltoltam magamtól, fogtam két szemeteszsákot: az egyikbe beraktam a gyerek a legszükségesebb holmiját, a másikba az enyémet. Próbálta megakadályozni, hogy eljöjjünk, képes volt még az autó elé is ugrani, de feltámadtak a gyerekkori sérelmek: nem a pofonok, hanem azok az érzések, amik a bántalmazások kiváltottak belőlem. Gyerekként tehetetlen voltam apám pofonjai ellen, de most tudtam, nem hagyom magam, és ha nem ugrik el ez autó elől, nem tudom, hogy megálltam volna-e. Annak ellenére, hogy lőttek a közös megegyezésnek, és nulláról kellett kezdenem az életemet egy gyerekkel, nem bántam meg. Teljesen véletlenül úgy hozta az élet, hogy egy szépségszalonban megismertem azt a nőt, aki előttem élt 8 évig a volt férjemmel. Kiderült, ő sokkal rosszabbul járt: nemcsak pofonokat kapott, hanem két napra bezárta az építkezés alatt abba a szobába, ami a mi hálószobánk lett később. Véletlenül találtak rá, és ő még egy zsák cuccot sem tudott elhozni magával. Látszatra a volt férjem egy teljesen normális, jól szituált ember, még én is alig hiszem el róla azt, amit velem csinált. Sajnos a bíróságon sem hittek el semmit.
Anna, 58
Mind a ketten egy szabolcsi faluból származtunk, és 4 év udvarlás után házasodtunk össze. A férjem szülei nem támogatták a kapcsolatunkat, mert egy gazdagabb lányt néztek ki a páromnak, de ő szembeszállt a családjával és megkérte a kezem. Miután leérettségiztem, összeházasodtunk és vettünk egy pici házat. Mivel a férjem kőműves volt, kipofozta a házat, jó áron eladtuk, és vettünk egy nagyobbat, ahol elférnek a gyerekek is. Mire készen lettünk a felújítással, terhes is lettem. Az 5. hónapban jártam, amikor nem jött haza a megszokott időben. Késő este megérkezett, tök részegen és agresszíven. Régi haverokkal akadt össze és beültek a kocsmába. Ekkor kaptam az első pofont, de akkorát, hogy beestem az üvegajtón: összevágta a hátam és eszméletemet vesztettem. Szerencsére meggyógyultam, és a babának sem lett semmi baja. Másnap sírva kért bocsánatot, és pár évig semmi. Miután megszületett a második gyerekünk, és egyre jobban alakult az anyagi helyzetünk is, egyre többet ivott, és kártyázni, kaszinózni, játékgépezni kezdett. Ha sokat veszített, jöttek a veszekedések és a pofonok. Másnap térden állva a bocsánatkérések. A gyerekek előtt elég sokáig sikerült elrejteni a problémát, az emeleten aludtak, az éjszakai cirkuszok a pincében zajlottak. De ahogy nőttek, egyre kevésbé hitték el, hogy már megint elestem a lépcsőn. Egyik éjszaka a nagyobbik lányom felébredt a kiabálásra és lejött. Akkor kapta az első pofont. Ekkor beadtam az első válópert. A férjem a bíróságon esküdözött, hogy nem bántott minket és imádja a családját. Megemberelte magát, abbahagyta az ivást és a szerencsejátékot… egy időre. Ezután még durvább lett a helyzet: a rendőrség többször volt kint, a kártyaadóssága miatt is többször megfenyegettek minket mindenféle alvilági emberek. Az adósságokat rendeztük, és megint jött egy alkoholmentes év. Mindenünk megvolt: a lányok jövője szinte biztosítva, de megint jött az ital, a kártya és a verekedés. Tűrtem, mert azt hittem, hogy a családnak együtt kell maradni. Aztán eljött az idő, nem bírtam tovább. A válás után súlyos depresszióba estem, hiába szabadultam meg a fenyegetettségtől, az egész életemet egy kudarcnak éltem meg. Szerencsére rendbe jöttem, és újra férjhez mentem.
Sára, 36
Egy éjszakai szórakozóhelyen ismerkedtem meg Péterrel, aki teljesen elbűvölt, izzott körülöttünk a levegő, még életemben nem éreztem ilyet. Egy hónap után összeköltöztünk, és fél év sem telt el, már házasok voltunk. Mázlista vagyok – hajtogatták a barátnőim, akiket sokszor visszautasítottam, amikor elhívtak a csajos bulikra, amiket addig mindig rendszeresen tartottunk. Kezdtem elveszíteni a körülöttem lévőket, csak egymásra figyeltünk Péterrel. Minden jól alakult, legalábbis akkor még azt hittem. Az első furcsa dolog – bár akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget neki – akkor történt, amikor felhívott egy régi barát, hogy szívességet kérjen. Találkoztunk, beszélgettük. Amikor hazamentem, Péter elkezdett kérdezősködni, hogy milyen volt a találkozó és miről beszélgettünk, én pedig elmeséltem, mit sem sejtve. Egyre hevesebben kérdezett, majd erőszakosan megragadott, mondván: biztosan hazudok neki, és ő látta, hogy milyen kedélyesen csevegünk és kávézgatunk. Alig hittem a fülemnek: utánunk jött és leskelődött. Tisztáztuk a helyzetet és kértem, hogy többé ne tegyen ilyet, mert szeretem és nincs oka a féltékenységre. Úgy tűnt, hogy lehiggadt. Aztán egyszer azon kaptam, hogy a mobiltelefonom üzeneteit olvasgatja, majd amikor számon kértem, azt mondta, hogy csak egy telefonszámot keresett. Tudtam, nyomoz utánam. Egy idő után sehová nem tudtam nélküle menni: könyörgött, vigyem magammal. Kezdetben nem álltam ellen, de amikor egyszer a barátnőimmel szerveztünk találkozót, megjelent, annak ellenére, hogy „kimenőt” kaptam. Dühös lettem, majd otthon számon kértem. Erre lekevert egy pofont, hogy mit gondolok, ő a férjem, és joga van bárhol ott lenni, ahol én is vagyok. Összepakoltam és menni akartam. Akkorra már lángolt a dühtől és kaptam még kettőt, majd rugdosni kezdett, és annyira meglökött, hogy az asztalnak estem. Alig bírtam kivonszolni magam az ajtón, ott segítségért kiabáltam. A szomszéd jött és hívta a mentőket. Két bordám eltört és pár napig a kórházban tartottak. Nem jelentettem fel, azzal a feltétellel, hogy eltűnik az életemből és elválunk. Eddig betartotta: elváltunk, és két éve nem láttam. Új életet kezdtem, de ezt elfelejteni nem lehet, bármennyire is boldog vagyok az új kapcsolatomban.
