Gerincferdülésből végtagbénulás

Gyógyulástörténet-sorozatunkban olyan emberek szólalnak meg, akiknek sikerült kilábalniuk egy kilátástalan helyzetből, egy súlyos betegségből, egy tarthatatlan egészségügyi helyzetből. Történeteink az élet sokszor váratlan fordulópontjairól és a gyógyulásban való hitről, erőről és szólnak… Ha Te is megosztanád gyógyulásod történetét, hogy mások is erőt meríthessenek tapasztalataidból, ide várjuk leveled. Írj nekünk!

Akkor még nem volt látványos, nem érdekelt, néha tornáztam, de mivel kimagasló eredményt nem értem el (az igazat megvallva nem is hajtottam érte), így végül elfeledkeztem róla. Egészen 2006-ig, amikorra már elviselhetetlenül fájt néha, meg látványos is volt. Akkor döntöttem az operáció mellett. Felkerestünk egy orvost, aki azt mondta: egyszerű, a lehető legjobban operálható ferdülésről van szó, semmi gond nem lesz. Emlékszem is, annyit kérdeztem csak, lebénulhatok-e, amelyre az volt a válasz, hogy ne is gondoljak ilyesmire…

11 órás műtét után paraplégia

Októberben megvolt a műtét, a menetét elmondták, körülbelül 6 óra, egy nap intenzív, egy hét osztályos fekvés, majd hazamehetek. De a műtét közben komplikációk léptek fel… ugyanis a műtét befejezése előtt szoktak úgynevezett ‘wake-up’ tesztet csinálni, amely során felébresztik az embert: megkérik, mozgassa kezét-lábát, és ha ez rendben, akkor visszaaltatják és befejezik a műtétet. Nos, nekem nem mozdult meg a lábam… Ekkor pánik tört ki, összevarrtak, elvittek egy másik kórházba MR-re. A vizsgálatból kiderült: ödéma van a gerincvelőmben. Ezután visszakerültem a műtőbe, újból felnyitottak és kivették az implantátumokat – amelyek ugye a gerincet tartották volna egyenesen –, majd intenzív osztályra vittek. Ekkor sem mozgott a lábam, a diagnózis: paraplégia, azaz alsó végtagi bénulás. A 6 órás műtét 11 órán át tartott, az intenzíven 3 napot voltam, majd egy hónapot osztályon…

„Műtétet soha, maximum ha szülök!”

Ha próbálunk pozitívan gondolkodni, akkor az osztályos fekvés nem is volt olyan rossz. Jól elterelte a figyelmem a napi szintű híráradat: magánéletről, munkatársakról, a világ híreiről. Na és persze lévén, hogy nem tudtam járni, elmenekülni sem tudtam volna a beszélgetések elől. Sok barátom is bejött meglátogatni, hetente két-három alkalommal biztosan, a családom pedig mindennap – ők tartották bennem a lelket. Körülbelül két hét telt el így, miután egy újabb műtét hírét közölték velem: ez arra lett volna hivatott, hogy legalább ülni tudjak majd a kerekes székben. Nem vállaltam. Hallani sem akartam róla: én műtőbe soha többet, maximum ha szülök!

A szüleim végső megoldásként találtak egy magánrehabilitációt Sopronban, ahová átvitettek egy hónap elteltével. Ott kezdődött meg a rehabilitációm a szakképzett, szívvel-lélekkel dolgozó személyzet segítségével. Havonta egy hetet töltöttem ott, aminek az lett az eredménye, hogy körülbelül öt hónap múlva már tudtam járókerettel járni, hat-hét hónap múlva pedig két bottal, majd azokat is elhagytam. Tudok járni, holott előtte még műteni is akartak, hogy legalább ülni tudjak… Most ott tartok, hogy annyi maradt vissza, hogy a jobb lábammal néha (előbb elfárad, mint a bal) sántítok, aki lát és nem ismer, az maximum annyit kérdez, fáj-e a jobb lábam.

Van, hogy jó makacsnak lenni

A gyógyulásomat leginkább családomnak és a makacs, akarnok, ‘akkor is sikerülni fog’ természetemnek köszönhetem, és annak, hogy ha nagyon szeretnék valamit, akkor meg is valósítom és abból nem engedek! A gondolatnak teremtő ereje van: arra gondoltam, hogy lábra állok, és nem arra, hogy nem akarok ilyen lenni. Persze vannak nehéz napjaim, hisz nem lettem ugyanolyan, mint előtte, de annak örülök, amilyen lettem, ami van, amit elértem. Soha nem szabad feladni!