Kanosszajárás: dialízistől a vesetranszplantációig

Három hónapot adtak neki, de három év után is él

Magyarországon legalább kétszer annyian juthatnának a teljes életet hozó szervhez, mint most, ha a rendszer jól működne, így viszont transzplantációk tekintetében az utolsók között kullogunk.

Tamás 13 éve éli a vesebetegek küzdelmes életét, pedig ma is mindössze 33 éves. Rokkantnyugdíjas, hetente háromszor négy órát tölt egy géphez kötve, a nap, hét, év többi részében pedig várja a „riasztást”. Hogy hívják: jöjjön azonnal, Tamás, megyünk a műtőbe. Ő azon kevesek egyike, akik életük minden pillanatában arra várnak, hogy végre a műtőasztalra kerüljenek. Ez ugyanis neki pontosan azt jelenti, hogy megérkezett a számára megfelelő vese, ami egyben belépőt is ad a teljes élethez.

Története, legalábbis vesebetegségének kanosszája 1997-ben kezdődött, amikor leszerelték, akkor még magas vérnyomás és lábdagadás adott okot az orvosi óvintézkedésre. Vérvétel, majd a háziorvosa javasolta, inkább nézesse meg a kórházban. Kiderült: hiába a vérnyomáscsökkentés, vesezsugora van, annak szövődménye okozza a panaszokat. Innentől 110 dialíziskezelést kapott, közben a csontjai is tönkrementek, de még azért szinte teljes erővel bírta a megpróbáltatásokat, éjszakai műszakban szakácsként dolgozott, a heti kétszer négyórás kezelés mellett máshogy nem is tudta volna megoldani. 1998-ban aztán jött a riasztás. Épp barátaival biliárdozott, mikor hívták: „Tamás! Veseriadó! Jöjjön azonnal!” A négyórás műtét után Tamást mintha kicserélték volna. Egészen másfél hétig. Magas láz és hasfájás: a jelek, hogy baj van. Elindult a kilökődés, de sikerült megállítani. Tamás újrakezdte a munkát, sportolt. Hat év telt el teljesen panaszmentesen, akkor viszont újraindult a kilökődés.

„Hetente háromszor tölt pontosan négy óra tíz percet a gépen”

„Nem voltam túl jól, először kétoldali tüdőgyulladásom lett, majd megtámadott az influenza, aztán agyhártyagyulladással is kezeltek. Aztán bevérzett a gyomrom, műteni kellett, aztán tele lettem folyadékkal. A többszöri csapolás ellenére nem tudtak segíteni, mígnem kiderült: a vesehártyán át szivárog a folyadék. Aztán újabb műtét jött, beburkolták a vesémet. De aztán újra megrepedt, foltozni már nem lehetett, közben újból tele lett a hasam, a medencém vízzel, a vesém gyakorlatilag ázott, ki kellett venni. Nem maradt egyetlen vesém sem” – meséli a fiatalember, akinek a napjait azóta újra a dialízisállomások töltik ki. Hetente háromszor tölt pontosan négy óra tíz percet a gépen. Májusban lesz két éve, hogy újra várólistán van. Most a negyvenvalahányadik a sorban a rokkantnyugdíjasként tengődő 33 éves, amúgy tettre kész férfi.

Tamás türelmes, bár lelkileg egyre nehezebb a várakozás, a tudat, hogyha végre veséhez jutna, fél éven belül újra munkába állhatna, ami a legnagyobb álma. Pedig ő a sok hányattatás és balszerencse mellett még mindig a szerencsésebbek közé tartozik. Legalább várólistán van, vagyis esélye van arra, hogy veséhez juthasson. Székely György, a Magyar Szervátültetettetek Szövetségének elnöke szerint az, hogy az utóbbi egy évben mondjuk egy-két műtéttel többet végeznek, nem jelent látványos változást, legalább 60-70-nel kellene növelni a számot ahhoz, hogy felzárkózzunk Európához, ma ugyanis csak a lettek és a portugálok vannak az egész kontinenst nézve mögöttünk.

Székely György Fotó: elitmed.hu

– Eleve nagyon kevesen vannak a transzplantációs várólistákon, ez pedig valamennyi szerv esetében igaz. Ebben szerepe van a háziorvosnak, aki nem ismeri fel a betegség súlyát, nem elég tájékozott. Találkoztam egy olyan orvossal, aki még azt sem tudta, hogy végeznek már szívátültetést nálunk – hoz extrém példát is a vezető, aki szerint a felvilágosításról sokat elárul az a tény is, hogy a lakosság negyven százaléka például a transzplantációt nem tartja hatékony terápiának. De ugyancsak ennek köszönhető, hogy a betegek jelentős része nem vállalja a beavatkozást: „Jól érzem így magam, kirúgnak a munkahelyemről, ha kiesek a munkából, meg veszélyes is” – érvelnek a betegek is, jóllehet a dialízis csak kényszermegoldást kellene hogy jelentsen a szervátültetésig.

Ma a hatezer vesebetegnek mindössze 10-12 százaléka van várólistán, ennek legalább duplája lenne indokolt. Székely György szerint nehezíti a helyzetet az is, hogy nyilvánvalóan a központokba azok kerülnek vissza, akiknél nem sikerült a beavatkozás, így a jó példákkal sokkal ritkábban is találkoznak a betegek. Pedig a megnövekedő várólista lehetne az egyik motorja, hogy jelentősen emelkedjen a beavatkozások száma.

– Ennek egyik kulcsa egy olyan donorhálózat, ahol valamennyi kórházban egy kijelölt személy csak azzal foglalkozna, hogy figyeli, mikor kerül esetleg egy beteg olyan állapotba, hogy donorként szóba jöhet, s riaszt – mondja az elnök, aki szerint ráadásul azután sem sokat javulhat a helyzet, ha csatlakozunk a nemzetközi szervezethez, ha ilyen kevesen vannak a listán, hiszen nem tudják majd az adott szervet visszaadni nekünk, hiszen nem lesz kinek. Ha Magyarország az Eurotransplant nemzetközi szervezet tagjává válik, a betegeknek tízszer nagyobb esélyük lehetne, hogy megfelelő donort találjanak. Pedig ha jól működik a rendszer, a csatlakozással a betegeknek tízszer nagyobb esélyük lesz, hogy megfelelő donort találjanak.

Felajánlás?

Az élődonoros veseátültetés az egyik, félig alternatív megoldás, ami a klasszikus donációt kiváltja. Ilyenkor családtag, ismerős ajánlhatja fel egyik szervét a rászorulónak, de ez a lehetőség is egyelőre nagyon gyerekcipőben jár hazánkban. Ezért is ment szinte szenzációszámba, amikor alig több mind két hónapja egy nap alatt három gyermek kapott új vesét a Semmelweis Egyetem Transzplantációs Klinikáján. Ez azért is egyedülálló, mert a klinikán általában egy év alatt végeznek el 15 ilyen műtétet. Az utóbbi időkben éppen ennek elősegítéséért dolgoznak és kampányolnak orvosok, egészségügyi dolgozók. Igaz, sokan vitatják, hogy valóban az élődonoros szervátültetés hozhat megoldást ezen a területen. Székely György szerint például mindez pótcselekvés: a lehetősége ugyanis véges, ha felfuttatjuk, az sem oldja meg a helyzetet. Szerinte a pénzt és energiát ma elsősorban a hagyományos transzplantációk támogatására kellene fordítani, áttörést ugyanis csakis azzal lehetne hozni a magyar betegek számára.  

Egy sikeres transzplantációhoz 100 diplomás munkájára van szükség. Ennek ellenére akár kétszer ennyi beavatkozást is el tudnának látni, a klinika ugyanis alkalmas lenne erre. Nem mindenki alkalmas a donációra. Ausztriában a donorok 80 százaléka a vesén kívül más szervet is tud adni, de Magyarországon ez csak 40 százalék. Mindez összefügg a magyar társadalom egészségi állapotával.
A végstádiumú krónikus veseelégtelenség élettel összeegyeztethetetlen állapot, és a veseműködés pótlására két lehetséges megoldás van: a dialíziskezelés és a vesetranszplantáció. A technikai fejlődésnek köszönhetően egy beteg dialíziskezeléssel akár évtizedekig is életben tartható, azonban a veseműködés helyreállítása és a dialíziskezelés elhagyása csak egy új, átültetett vese segítségével, azaz vesetranszplantációval érhető el.