A hír: Nemrég még nőket érintő betegségnek tekintették az aneroxiát, ma azonban már a férfiak tíz százalékát érinti ez a betegség. Új nevet is kapott: maneroxia. A jelenségért állítólag a csontsovány modellek és a színészek a felelősek. Itthon és a külföldi sztárvilágban sem ismeretlen ez a jelenség.
Érdekes társaságba keveredtem múlt héten, a Művészetek Völgyében. Egyik kedves ismerősöm öccsének a baráti köre ez, zömében huszonéves fiatal fiúk csapata. Mivel az idő borzalmas volt, a szállásunk kertjében pedig adott volt a fedett kocsma, összezáródtak a frontvonalak. Rá kellett jöjjek az együtt telő-múló idő alatt, hogy nagyon bezárt világban élek, és voltaképpen már kissé öreg is vagyok. Eddig sosem szembesültem ezzel, de most a végeérhetetlen napok-éjszakák alatt be kellett látnom: jön utánam egy olyan generáció, amit nagyon kevéssé ismerek. Ők az Y generáció, a kapunyitási pánik képviselői, a média erőteljes befolyása alatt álló nemzedék. Ezek a srácok teljes mértékben az internet és a reklámok, filmek hatásán nőttek fel és bár megfogalmazzák a maguk sajátos kritikáját erről a rendszerről, mégiscsak a tömegkultúra gyermekei.
Mindegyik fiú nagyon trendi: trendi zenéket hallgatnak, alig olvasnak, trendi cuccokban járnak, trendi témákról csevegnek. Szőrtelenek, edzettek, túlápoltak (bár a negyedik esőverte napon már látszanak a repedések), példaképeik is éppen ilyenek. Szépek, sikeresek, „aratják” a nőket. Aki nem ilyen, azok a vesztesek. És senki nem akar vesztes lenni. Néznek rájuk a sztárok és a modellek, és ők ilyenek szeretnének lenni, és ehhez méltó nőt találni társnak. Egyikük négyszemközt kifejtette, hogy nagyon szenved ilyen fesztiválokon, mert rettentően figyel a táplálkozásra, és a pörkölt-pálinka kettős nem fér bele ebbe a modellbe. Másikuk már olyan izmos nyakú, mint egy bika, de folyamatosan építi a testét, nincs megállás. A cél, hogy úgy nézzenek ki, mint az ideáljaik.
Minden korban igyekeztek a fiatalok efféle képeknek megfelelni, most sincs ez másképp, csak épp most olyan irreálisak az elvárások, hogy nagyon nehéz belebetegedés nélkül megfelelni nekik. Miért hittük eddig, hogy a táplálkozási nehézségek csak a nőket találják meg? Harmadikos gimnazista voltam, mikor először kezdtem önfogyasztásba, ami nálam is (mint Steiner Kristófnál) először anorexiához, majd bulimiához vezetett. A későbbi terápia szépen megmutatta nekem a mögöttes okokat, ami önértékelési problémák és egyéb szerepzavarok felismeréséhez vezetett. (Egy jó regény a témában Sofi Oksanen Sztálin tehenei című munkája.) A bajaim nem kizárólag női bajok voltak: ez a fajta lelki betegség nemtől függetlenül mindenkit érinthet. A tény, hogy a férfiak nem vagy nehezen beszélnek róla, nem lep meg: ők minden bajt a végletekig titkolnak, hiszen a betegség a gyengeség jele, és egy férfi ugye nem lehet gyenge. Ezért is van az, hogy nehezebben mennek el orvoshoz, keresnek fel egy jó pszichiátert, mint egy hasonló helyzetben lévő nő. De ahogy a nemi szerepek mosódnak össze szépen és lassan, talán ezen a területen is eljön a változás. Ahogy a szőrszálaiktól, úgy szabadulnak meg a félelmeiktől is.
Visszatérve a fiúkhoz: egyikükkel hosszas vitába keveredtem a pszichológusok, pszichiáterek szerepéről (szerinte hülyeség az egész, egy férfi oldja meg maga a problémáit), és komolyan aggódni kezdem a mai huszon- és harmincévesekért. Lehetetlen példaképek és befelé fordulás. Remélem, a szépségipar és a média észbe kap, és mint a nőknél (lásd természetesség kampányok, smink és photoshop nélküli címlapok) a férfiaknál is bemutatja: nem a magazinok modellje a követendő minta, hanem az egészséges, élettől duzzadó saját erejük.
