Sorban állás
Teljesen indokolatlanul szokott kitörni belőlünk az embergyűlölet, amikor a nyugdíjas néni húszasokkal fizeti be a csekkjeit a postán, a postás pedig addig pecsétel, számolgat, töltöget, amíg agyvérzést nem kapunk, amikor pedig a kosztümös szőke nő kártyával fizeti ki a boltban az egy darab Evianját, akkor ölni tudnánk. Hogy képzeli?
Ügyintézés
Miért van az, hogy bármilyen hivatalos szervhez kínlódjuk be magunkat, hogy végre elintézzük a dolgainkat, mindig kiderül, hogy: a) máshova kellett volna menni; b) az, hogy hatig vannak nyitva, nem jelenti, hogy fél hatkor még fogadnak embereket; c) ha nincsen nálunk ez és az a papír, akkor semmit nem tudnak tenni. Ez évekkel rövidíti várható élettartamunkat.
Fecsegés
Felhívjuk a barátnőnket, hogy megkérdezzük, hogyan sikerült az állásinterjúja, erre azt is meg kell hallgatnunk, hogy aznap mit mondott a kollégája és mit mondott erre ő, majd még azt is, hogy a főnök mit szólt mindehhez. Persze szigorúan nevesítve a számunkra teljesen ismeretlen embereket.
Reggeli hívások telemarketingesektől
Nincs annál megrázóbb, mint amikor az ember félálomban veszi fel a telefont, gondolván, hogy ha reggel nyolckor telefonál valaki, akkor biztosan vészhelyzet van és kiderül, hogy csupán arról van szó, hogy Kiss Mari operátornak nyolc óra nulla perckor kezdődött a munkaideje, és mi voltunk az első áldozatai. Még csak le sem csaphatjuk a telefont, hiszen Marinak ez a munkája.
Amikor más osztja be az időnket
Biztosan mindannyian hallottuk már ezt a párbeszédet:
– Helló, otthon vagy?
– Aha.
– És mit csinálsz?
– Semmi különöset.
– Jó, akkor átmegyek.
Nem, nem és nem. Nem jössz át! Miért kéne azt hazudnom, hogy dolgom van, azért, hogy elfogadd, hogy most nem jó? Grrr.
Ha hazugságra kényszerítenek
„Jaj, képzeld, most vettem ezt a farmert, és képzeld, a Feri is azt mondta, hogy olyan jó a fenekem benne! Pedig nem is: olyan nagy a seggem…” (Szünet. Kérdő tekintet, majd követelő vicsorítás.) Mi pedig megadjuk magunkat: „dehogyis nagy, jaj, hagyjad már.”
Mézesmadzagok
Amikor a főnök hetedjére mondja, hogy majd másnap megbeszéljük azt a fizetésemelést vagy barát ígérgeti, hogy majd megadja a kölcsönt, begőzölünk. Pontosan tudjuk, hogy ki akar bújni az ígéret alól és titkon azt reméli, hogy majd elfelejtjük vagy talán elüt minket egy autó és akkor nem kell ezzel foglalkozni, esetleg addig húzza a dolgot, amíg elévül. Utóbbi létező dolog, ezért is tud ez a mérhetetlenül irritáló stratégia olyan hatékony lenni.
Meggondoltam magam
A „meggondoltam magam” hatéves kor felett nem lehet magyarázat semmilyen ígéret megszegésére vagy cselekedetre. Ha felnőtt ember szájából halljuk gaztetteik indoklására, legszívesebben kitekernénk a nyakukat, ugyanis ez az az érv, amire nem lehet semmit reagálni. El kell fogadni, hogy ez történt és kész. Vérlázító.
Indokolatlan káromkodás
Ha valaki rácsap a mutatóujjára egy bazi nagy kalapáccsal, akkor tökéletesen jogos, hogy a szerencsétlen áldozat megidézze az istent illetve a kalapács teljes rokonságát, beleértve a felmenőit is, azonban ha a lámpa nem vált zöldre, mielőtt a kereszteződésbe érünk, az ilyesfajta szóhasználat nem indokolt.
Mégsem
Ha valami, amire vártunk, amire számítottunk és aminek örültünk, elmarad, elnapolódik és köddé foszlik, akkor nagyon szomorúak tudunk lenni. Ilyenkor pont annyira vagyunk vigasztalhatatlanok, mint nyolcévesen, amikor mégsem kaptunk fagyit, mert elkezdett esni az eső. Egyszerűen nem fair az ilyesmi.
Amikor a másik a szemét és még mi érezzük rosszul magunkat helyette
Ha teljesen egyértelmű, hogy a benzinkutas nem a pénzt számolta el, hanem azt, hogy a kedves vendég mennyire van elbambulva, akkor a helyzetben nem is az anyagi veszteség a legbosszantóbb, hanem az, hogy vagyunk olyan bénák, hogy megsajnáljuk a szegény tolvajt és nem akarjuk az arcába mondani, hogy: „Figyi, add már vissza a pénzemet, nem szép dolog, hogy át akarsz vágni.” Á, nem, szegényt nem hozhatjuk ilyen kínos helyzetbe. De majd legközelebb…
