Palágyi Kata nyolc éve van együtt férjével, Gáborral, négy éve házasodtak. Akkor úgy gondolták, rögtön jöhet is a baba. Nem így lett…
„Eleinte olyan lazának tűnt ez az egész, éltük az életünket, gondoltuk, ha jönnie kell, majd jön. De egy év után már egyre kevésbé éreztem könnyednek a dolgot. A nőgyógyászomnak fel is tettem a kérdést, nem lenne-e érdemes elmenni valamilyen speciális meddőségi vizsgálatra, de ő csak legyintett: ne akarjak én specialistát, tervezzem csak vele a babát. Régóta hozzá jártam, nagyon megbíztam benne, gondoltam, nincs okom aggódni. Másfél év után viszont az asztalra csaptam, hogy igenis csináljuk meg a hormonvizsgálatot. Ki is derült, hogy alacsony a progeszteronszintem. Gyógyszert írt föl, de három hónap után sem történt semmi, majd folytatni akarta. Ellenőrzés, vagy bármilyen különösebb vizsgálódás nélkül. Hát rákérdeztem, nem kellene-e a kontroll. Nagyon kellemetlen beszélgetés következett, sértve érezte magát, én pedig azt éreztem meg, hogy egyáltalán nem tekint partnernek. Akkor eldöntöttem, keresek egy olyan dokit, aki normálisan áll hozzá. Aztán a döntésem valahogy sorsszerű volt: épp azt az orvost kerestem meg, aki mint kiderült, az én problémám specialistája. Mert persze nem volt minden rendben. Már az első vizsgálatoknál gyanították, majd be is igazolódott: endometriózisom van (a méh nyálkahártyájának túlburjánzása – a szerk). Talán meghökkentő, de én abszolút nem láttam szörnyűnek ezt a betegséget. Sőt, nagyon is helyénvalónak éreztem nálam. Valahogy úgy éltem meg, mintha a bennem túltengő érzésekhez hasonlóan a méhem is utat tört volna magának, ki akarna szakadni az eddigi zárt rendszeréből. Egy-egy gyengébb pillanatomban a férjemet is megkérdeztem, nem rossz-e, hogy egy ilyen »selejtet« választott, miközben nála annyira jól működik minden, hogy akár egész Kínát megtermékenyíthetné. Csak épp engem nem… Ő pedig csak azt mondta: ez a betegség kialakul, mert valami elromlik. Én eredetileg teljesen rendben voltam. A kapcsolatunk szövetség volt addig is, és ezáltal csak erősödött. Nemhogy nem hibáztatott, hanem az egészet közös gondként élte meg, s együtt kerestük a megoldást. Amit az esküvőn megfogadtunk, a kimondott szavakat itt a valóságban kellett bizonyítanunk. Nem is bánom, hogy így alakult, mert csak erősödtünk, közösen folytattuk a harcot.
A műtét – biztos meghökkentő – egy élmény volt: az a profizmus és emberség, ahogy hozzám álltak, emberként kezeltek. Gyógyulgattam, aztán kezdődött az újabb próbálkozás. Három hónapunk volt, hogy összehozzuk a babát, merthogy a betegség kiújulhat. Nem sikerült. Úgyhogy elkezdődött a stimuláció, a napi többszöri hasba szúrás, majd levették az érett petesejteket, 8 embrió lett végül életképes, de csak egyet akartak beültetni, a többit lefagyasztották. Azonnal összejött, beágyazódott. És ma már itt növekszik a pocakomban.
Amikor megtudtam, furcsa, de igazán nem is tudtam elhinni. Bennem volt a félelem, hogy az nem lehet, hogy ennyire könnyen sikerül, pedig hol volt ez könnyű? Voltak pillanatok, amikor Fülöp doktor volt az egyetlen ember, aki pontosan megértette, mi is van bennem. Abban a kritikus percben, amikor megtudtam, de mégsem hittem, ő csak annyit kérdezett: nehéz ugye elhinni, hogy hirtelen kaptam egy ilyen kincset? És ebben a kérdésben benne volt minden. Azóta is, hacsak meglátom őt, örülök neki, a hála, a szaktudása és az emberségének szóló tisztelet mind-mind bennem van. Most, hogy már a 28. hétben vagyunk, és a legifjabb Palágyi Gábor itt rugdos a pocakomban, már nem számít az a sok negatív érzés, amit az ember, minden meddőséggel küzdő nő átél. Az érzés, hogy »nem vagy okés«, hogy »el vagy rontva«. Az a bennem is túlcsorduló anyaszerep iránti vágy, ami számomra már ötéves koromtól a legfontosabb volt… Az a fájdalmas érzés, hogy Anya vagyok Gyermek nélkül. És minderre ma már sok válaszom van, s örülök is, hogy bejártuk ezt a hosszú utat. A kapcsolatunk erősebb lett, mint valaha, jó, hogy mi már igazán tudjuk, hogy mit jelent »jóban és rosszban, egészségben és betegségben«. De nemcsak a kapcsolatunk erősödött, hanem sokkal felkészültebbek is lettünk, mint azok, akiknél minden könnyedén sikerül.
A terhesség elején hetekig tartó szigorú ágynyugalom, ami még a lombik után következett egy vérömleny miatt, megtanított minket arra, hogy teljesen más munkamegosztásban és másfajta kötődésben is tudunk együttműködni és szeretni egymást. Ahogy a férjem által választott esküvői idézet mondta: »A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is.«
Persze akkor még nem tudtuk, milyen változások várnak ránk… Azokhoz az érzelmi viharokhoz képest, amit mondjuk a stimuláció okozott, a terhesség alatti hangulatingadozás csak enyhe szellő. Lehet, meghökkentő, de nyertem szakmailag is, hiszen pszichológusként párkapcsolati problémákkal foglalkozom, és ezek a saját élmények talán ahhoz vezetnek, hogy ezzel a speciális területtel is hitelesebben tudjak foglalkozni a későbbiekben. De a mostani munkahelyemet sem találom meg, ha a baba azonnal összejön, amit pedig imádok. Egyébként meg praktikus jó oldala is van annak, hogy mi a többi barátunkhoz képest »egy körrel« lemaradtunk: mindenhol már túl vannak az »elsőn«, ráadásul mindenhol fiúgyerek van, így annyi babaruhánk van, hogy már nem is tudjuk hová tenni!”