Ha a címben feltett kérdésen gondolkoztunk már, netán éppen aktuálisan foglalkoztat a probléma, könyveljük el bátran félsikernek. Hiszen a tény, hogy pszichológushoz kívánunk fordulni, azt jelenti: döntöttünk, elhatároztuk magunkat, a jóllétünk érdekében szakember segítségét szeretnénk igénybe venni. Ideális esetben van ismerősünk, aki tud ajánlani valakit, az illető pont megfelel nekünk, a terápia pedig működik. Ez a ritkább. (Ne felejtsük, pusztán attól, mert valamelyik ismerősünknek egy módszer vagy egy terapeuta tökéletesen megfelelt, közel sem biztos, hogy nálunk is beválik.)
Mi a baj?
Ha a problémánkról pontosabbak az ismereteink, könnyebben el tudunk indulni (hiszen előfordulhat az is, hogy képtelenek vagyunk meghatározni a rossz közérzetünk okát, sokszor szembesülni is nehéz a ténnyel, hogy egyáltalán elakadtunk, és talán segítségre szorulunk).
Elsőként gondoljuk végig, hogy nőhöz vagy inkább férfi terapeutához mennénk-e szívesebben, idősebb vagy fiatalabb szakemberhez, hogy mennyi időt kívánunk/tudunk szánni a terápiára (akár azt is, hogy a lakóhelyünkön vagy inkább egy másik településen szeretnénk foglalkozásokra járni). Szánjunk rá időt, és tájékozódjunk körültekintően a neten – más-más szakember és más-más terápiás módszer lehet a segítségünkre, ha valamilyen függőségünktől, fóbiánktól szeretnénk megszabadulni, ha támogatásra van szükségünk a gyászmunkában vagy a válásunk után, ha pánikbetegek vagy éppen depressziósak vagyunk stb. Persze ne essünk kétségbe akkor sem, ha nincs pontos „öndiagnózisunk”.
Tabu és tabula rasa
Aranyszabály, hogy ismerőshöz semmiképpen ne forduljunk – tehát attól, hogy a szomszédasszonyunk vagy a sógorunk állítólag „jó pszichológus”, és szerintünk hihetetlenül kedves és okos, még ne őt keressük fel. A szakember legyen tabula rasa, olyan „tiszta felület”, akihez semmilyen természetes érzés, viszony nem fűz. (Fontos: ha kiválasztottunk valakit a neten, nézzünk utána, hol szerezte a diplomáját, hol, milyen munkát végzett eddig stb., talán mondanunk sem kell, megszámlálhatatlanul sok az önjelölt lélekgyógyász, aki egy három hónapos gyorstalpaló és két hétvégi tanfolyam abszolválása után bátran pszichológusnak, terapeutának nevezi magát – ne csak a csalókkal, a képzetlenekkel is nagyon vigyázzunk).
Érdemes utána olvasni az egyes módszereknek is, némi önismerettel könnyebben kiválaszthatjuk a szerintünk nekünk legmegfelelőbbet. Ha például társas helyzetekben szorongóak vagyunk, és úgy érezzük, nem tudunk érvényesülni a munkahelyükön, talán éppen valamelyik asszertivitástréning a nekünk való. Ha a családi problémáinkkal nem tudunk megbirkózni, talán egy pszichodrámacsoport segíthet. Ha mélyebb önismeretre vágyunk, és akár éveket is rá tudunk szánni az időnkből, jó választás lehet a pszichoanalízis.
A lényeg, hogy tájékozódjunk alaposan a módszerről és a szakemberről is, mielőtt megemeljük a telefont.
Átesni a tűzkeresztségen
Sokakat csalódásként ér, hogy miután kiválasztották a számukra szimpatikusnak tűnő szakembert, és hosszas vívódás után rászánták magukat, hogy fel is hívják, az két-három héttel (vagy még) későbbre tud csak időpontot adni. Ez ne szegje kedvünket, az elhatározásunk legyen szilárd, hiszen az elszánás a terápiában is nagy segítségünkre lesz.
Az első foglalkozáson célszerű tisztázni a következőket: milyen gyakorisággal járjunk a terápiába, pontosan mi a cél, előreláthatólag hány alkalommal, milyen hosszú ideig lesz rá szükségünk (ezeket természetesen menet közben újra lehet fogalmazni vagy gondolni, ha szükséges), mennyibe kerül egy-egy alkalom, mik a megbeszélt időpontok lemondásának, elhalasztásának a feltételei és vonzatai. Újabban többen is élnek vele, hogy az első alkalom ingyenes, hiszen az az ismerkedésé, a bemutatkozásé és a hosszú távra szóló, nagyon is felelős döntésé, amelynek igenis nagyon sok köze van a személyes benyomásainkhoz, a szimpátiánkhoz. (Természetesen, ha úgy véljük, nem a számunkra ideális szakember foteljében/díványán ülünk, ne restelljük még az elején tisztázni – egyenesebb dolog, mint később szó nélkül eltűnni és nem jelentkezni többé). Ha azonban biztonságban érezzük magunkat, választott terapeutánkat szimpatikusnak és megbízhatónak találjuk, nincs más dolgunk, mint alaposan átbeszélni mindent – ne felejtsük: mindig magázódunk! –, a foglalkozás végén egy határozott kézfogással elköszönni, és nekilátni a kemény és eredményes belső munkának. Bizony, még nyáron is sokunkra ráfér.
