Kislányom, Marika hétéves. Jól tanul, jövőre megy másodikba, szépen zongorázik és énekel. Ketten élünk, de azt remélem, hogy így is boldogan. Az a problémám, hogy Marika általában csöndben van… Képeket nézeget, mesét néz, zongorázik, rajzol, segít a konyhában… de szinte sose mesél magáról, a napjairól. Nem tudom, hogy mi történik vele, mi zajlik a belső világában. Hiába kérdezem. Ön szerint hogyan tudnék közelebb kerülni a kislányhoz? Lehet, hogy esetleg ez egy betegség tünete? Egyre tanácstalanabb vagyok!
Dr. Gyarmati Andrea: Megértem aggodalmát, de már elöljáróban leszögezném, a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Tehát van egy szép, hétéves, csendes kislánya, akivel kettesben élnek. Jó lett volna, ha megírja, így van-e ez a kezdetektől fogva. „Ketten élünk, de azt remélem, boldogan” – írja, és én ebből a mondatból azt érzem, még ön sem biztos ebben a boldogságban. Nehéz lehet így a kislánynak, ha azt érzi, hogy ön is bizonytalan.
Nagyon is értem, sőt inkább azt írnám, érzem, amit mond. Higgye el, sokan vagyunk, akik valamilyen oknál fogva kettesben maradunk egy gyerekkel, vállalva a nevelés összes nehézségét, és persze örömét is egyedül. Az, hogy mióta élnek így, csupán abból a szempontból lényeges Marika esetében, hogy átélt-e valami olyan traumát, legyen az válás, haláleset, új közösségbe való beilleszkedés, esetleg bántalmazás, ami a szomorúságát magyarázná. Érhette-e olyan környezeti hatás, amitől bizonytalanná vált, és ezt csendességgel, visszahúzódással kompenzálja.
Érdemes végiggondolni, volt-e a családban ilyen csendes, magának való ember? Aztán azon elgondolkozni, mit lát példaként a kislány. Ön vajon mesél-e magáról, megosztja-e gondjait, örömeit Marikával. Tudom, sokan úgy vélik, kicsi még, nem is érti, és főleg nem akarják a gyereket terhelni. Ez szerintem nem helyes gondolkozás.
A gyerek fokozottan érzékeny minden rezdülésünkre. Hatványozottan igaz ez azokra, akiket egy szülő nevel. Nem írnám, hogy csonka család, mert utálom ezt a kifejezést, inkább fogalmazzunk úgy: nem a szokásos apa-anya-gyerekek modellben nevelkedik. Beszélgessen vele a miértekről. Arról, hogy önök miért így élnek, és mondjon igazat! Lehet, hogy az iskolában megjegyzést tettek, hogy hol van a papája. A gyerekek tényleg csodálatosak, de nagyon kegyetlenek is tudnak lenni.
Ha az ember egyedül van egy gyerekkel, sok a kérdőjel. Nincs kivel megbeszélni és együtt döntetni dolgokban, tehát a felelősség sem osztódik meg. Én nagyot nyitnék Marika felé. Beszélgetnék vele sokat. És nagyon sokszor magamhoz ölelném. Kitalálnék közös programokat kettesben is, de a társaival együtt is. Ismerkedjen meg ön is azokkal, akik a kislánynak fontosak, akikkel nap mint nap találkozik, sőt akár azokkal is, akikkel gondja van a kislánynak. Nevessenek sokat, meséljen magáról, arról, hogy milyen volt ön akkor, amikor annyi idős volt, mint Marika. Mesélje el, milyen félelmei, gondjai voltak abban az időben. Végezetül, de nem utolsósorban: a sport valóban csodákra képes. Valahová tartozni, egy csapat tagjának lenni ablakot nyit a világra, utat a többi ember felé, még egy alkatilag nagyon zárt kislánynak is.
Ebben az esetben van, lehet rá remény, hogy a kislány megnyílik. A legnagyobb ajándéka az életnek szerintem azonban az, ha gyerekünk a barátjának tekint, és bízik bennünk.
