Hogyan segíthetsz, ha függő a párod?

Furcsa hangulatváltozások, sejthető vagy nagyon is szembetűnő fizikális, lelki jelek, és talán a legnehezebben kezelhető gond: a hazugság. A szeretett ember kifordul magából, sok esetben még csak nem is emlékezve arra, miket tett a függőség csapdájában. A tehetetlen düh, a hiábavaló küzdelem és a folyamatos önvád – mindennapi érzések, amelyek végigkísérik egy szenvedélybeteg családjának életét. Mikor teszek jót? Hogyan avatkozzak közbe, hogy ne lökjem el közben azt az embert, aki talán a legközelebb áll hozzám?  A legfontosabb kérdések, amelyekkel az érintettek szembesülnek.

„Féltem, mikor rúgják ki”

Zsuzsa férje súlyos alkoholproblémákkal küzdött hosszú-hosszú évekig.

„Mindig éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a férjem minden nap ivott, nem is keveset.Azokra a gyógyszerekre is, amiket az orvos írt fel. Nem értettem, miért nem veszi ezt észre a pszichiátere, hogy nem lehet ezt kezelni. Eleinte én is csak akaratgyengeségnek hittem, de később már láttam a férjemen, hogy őszintén szenved, fizikailag és lelkileg is, ha nem ihat. Gyűlöltem, hogy nem tudok neki segíteni. A munkáját sem tudta ellátni; többször kapott új esélyt a főnökétől, és én mindig attól rettegtem, hogy a következő alkalommal ki fogják rúgni. A kapcsolatunk tönkrement, nem tudtam megbízni benne, dühös voltam rá, és helyette is szégyelltem magam. Már nem hívtam át a barátainkat sem, mert a férjem soha nem tudott egy-két pohár után megállni. Már össze sem tudtam számolni, hányszor fogadkozott, hogy abbahagyja az ivást. Szörnyű éveken mentünk keresztül. Csak a férjem felesége voltam, aki minden nap attól rettegett, hogy mi fogadja majd otthon. Próbáltam titkolni a barátok és a család előtt is, hogy komoly gondjaink vannak. Elkezdtem kutatni az interneten. Segítségre volt szükségem nekem is.”

„Mit rontottam el?”

Mary két élsportoló fiú édesanyjaként szembesült azzal, hogy a gyerekek rossz útra tévedtek, ráadásul mindketten, szinte egy időben kerültek a drogok fogságába.

„Gyermekeink már egészen pici korukban túl mozgékonyak voltak, nem kötötte le őket semmi. Cselgáncsozni vittük őket. Nagyon tehetségesek voltak, de karrierjüket a drog törte ketté. Nagyobbik fiam 20, kisebbik fiam 23 éves korában abbahagyta a sportot. Addig az edzés egy olyan monotonitást és teljesítménykényszert vitt az életükbe, amellyel nehezen birkóztak meg. A feszültség feloldásra a drogot választották. Kezdtem észrevenni, hogy egyre nyúzottabbak, hol túlságosan jókedvűek, hol indokolhatatlanul ingerültek. Néha váratlanul elrohantak otthonról, s a tanulással is komoly gondok jelentkeztek. Egy ismerősöm finoman meg is kérdezte, nem drogoznak-e a gyerekek? Éreztem, hogy így van, de a problémára nem voltam felkészülve, elfogadtam a fiúk hazug válaszát, hogy NEM. Nagyobbik fiam 17 éves korában abbahagyta a gimnáziumot, talán azért, hogy pénzt keressen az anyagra. Aztán szembesültem a hatásokkal is: látványos, folyamatos fogyás, zavart beszéd, slampos öltözék, napszemüveg, hosszú ujjú pulóver, hogy takarja a tűszúrások nyomát, pénznélküliség, a lakásán zárcsere. Ki kellett húzni a fejemet a homokból, sarokba szorítottam, bevallotta. Azt ígérte, abbahagyja, de a problémák csak torlódtak. Nagyon kemény küzdelem kezdődött. Könyörgések, ígéretek, hazugságok, elvonási tünetek, elrohanás, napokra eltűnés, bocsánatkérés, majd ismét elölről. Drogambulanciára mentünk, ahová már a kisebbik fiamat is magammal vittem, bár ő ekkor még tagadott. Pár nappal később az osztályfőnöke felhívott azzal, hogy a gyerek rosszul van, furcsán viselkedik…”

A családban a legnagyobb erő

A családtagok azok, akik észreveszik, hogy valami probléma van, sokszor ugyanis ebből a külvilág semmit sem lát. Más-más módszerekkel, de több helyen is tudnak segíteni a rászorulókon: a családok nincsenek egyedül.

„A függő ember tünete, hogy tagadja betegségét. Bagatellizálja a történteket, hárít, és azzal védekezik, hogy »hiszen mindenki megiszik egy-két pohárral, sokan totóznak, pókereznek a barátai közül, mégsem szenvedélybeteg egyik sem«. A függőséggel küzdő nem érzi, hogy »pótszere« már kontrollvesztéssel jár – mondja Jenei-Nagy Gabriella, a program vezetője. – Elsősorban azt kell elérni a betegnél, hogy beismerje, a szenvedélye miatt az élete egyes vagy akár minden területe irányíthatatlanná vált. Az esetek többségében a szenvedélybetegek külső nyomás hatására kérnek segítséget, például a házastárs válaszút elé állítja a partnerét: „vagy segítséget kérsz egy szakembertől, vagy elválok tőled, elviszem a gyerekeket…”. Ez is egyfajta motiváció lehet, de a józanodási munka, a felépülés könnyebbé válhat, ha az érintett tudja, hogy mellette állnak. Tudjuk, hogy ez óriási erőfeszítést jelent a családtagok részéről, hiszen »megint« tőlük várják a megértést, de ez egy családi betegség, amit rendszerben kell kezelni – magyarázza a programvezető.

A visszaesés a felépülési folyamat része lehet, ám nagyon fontos, hogy ebben a programban nem pusztán a józanodás, hanem az életminőség javulása a lényeg.

Önkontroll – szülői segédlettel

Pusztaházi Ili, az Önkontroll Klub vezetője is naponta látja, mit jelent egy drogfüggő, vagy más szenvedéllyel élő hozzátartozójának lenni. Fájdalmas állapot ez, amelynek több, egymással összefüggő következménye hatást gyakorol egész létünkre.

„Hozzátartozónk szenvedélye számunkra gyász, erős veszteségérzés, amelyben látjuk, hogy szerettünk hogyan veszíti el fokozatosan önmagát. A bánatot gyakran kíséri a gyűlölet és a szeretet keverékének érzése. A gyűlölet abból a tehetetlenségérzésből fakad, melybe a sorozatos kudarcok miatt

kerülünk. A szeretet a legerősebb kapocs, ám sokszor meggátol minket a tisztánlátásban. Ez a kettősség, az állandó erős érzelmi hullámzás nagyon megviseli a szülőt” – mondja a vezető. A szülő is megéli, átérzi drogfüggő gyermeke fájdalmait, ám jó esetben ő képes meglátni a kivezető utat is. 

„A szülőre gyakran tekint úgy a környezet, mint a probléma keletkezésének egyik okozójára – mondja Ili. “Pedig a család igazi erőforrás! Egy fontos és erős tartalék. Ha részünk lehet józan szeretetében, akkor együtt eredményesebb minden gyógyító program.”

„A legjobb, amit tehetünk, hogy közösséget keresünk hozzánk hasonló helyzetben lévőkkel – mondja az egyik páciens hozzátartozója. “Meg kell akadályoznunk, hogy gyerekeink belecsússzanak a drogfüggésbe, vagy ha ez már bekövetkezett, harcolnunk felépülésükért. Ezt fel kell vállalnunk a környezetünk előtt is, hiszen lehetsz közvetlen rokon, szomszéd, tanárnő az iskolában vagy házi orvos – téged is érinthet egyszer ez a probléma!”

Zsuzsáék története végül happy enddel végződött, nekik a Phoenix Program segített.

„Sokat töprengtem azon, hogy rosszul választottam-e, látnom kellett volna már a jeleket a kezdetektől fogva? El kellene hagynom a férjem és új életet kezdeni, nélküle? Rossz ember ő egyáltalán? És én rossz ember vagyok, amiért néha csak azt kívánom, hogy legyen már vége, mindegy hogyan? Találtunk egy olyan helyet, ahol a szakemberek felvilágosítottak, és ma már tudom: az alkoholizmust gyógyszerekkel nem lehet kezelni. Szerettem a férjemet és láttam, hogy min megy keresztül ő is, hogy nem akar inni, de muszáj. Ezért az első perctől kezdve nem esett nehezemre elfogadni ezt a tényt és azt sem, hogy nekem is változnom kell, ha még együtt szeretnék megöregedni vele.”

Maryék is rátaláltak a megfelelő szakemberekre, majd létrehozták a Magadért Alapítványt, az egyik legrégebben működő „Hely”-et, ahol azóta is személyes tapasztalatokkal és a területre specializálódott pszichiáterekkel, segítőkkel dolgoznak a tisztulásért.

„A drog olyan élményt nyújt, olyat láttat, amit a nem drogos nem tud elképzelni. Ezért válnak rabjává e szereknek az emberek, ami azután szépen lassan belülről felfalja őket, végül akár az életüket is elveszi. Tudom, nem csak velem történt ez meg, sok szülő gátolja szeretetből, segítő szándékból a gyermeke önállóságát, felelős döntésé. Talán ennél is nehezebb tudni azt, hogy a folyamatnak nincs vége: a gyermekeim, amíg élnek, drogosok lesznek, csak most tiszták, és csak remélni tudom, hogy ez az állapot életük végéig fog tartani.”