A külvárosi kétcsillagos szálloda recepciósa fásultan balra int, amikor bemondom: az egészségügyi állapotvizsgálatra jöttem. A bejáratnál ülő fiatalember kéri a behívómat, mert „ide nem lehet csak úgy az utcáról bejönni”. Mondom, nem is az utcáról hívtak, nézze csak meg, rajta vagyok a listán. Jólesőn állapítom meg körbenézve, hogy én vagyok a hallgatóságban a legfiatalabb nő – ilyen is rég volt. Kicsit szorongva lépek be oda, ahol végre megmutatják – hőkamerával – minden rejtett betegségemet.
Ápolt, pergő nyelvű negyvenes nő szólít meg minket, bemutatkozik: történelemtanár volt, amikor még – családi érintettsége okán – maga is közénk, esendő problémásak közé tartozott. De már nem, mert segítettek neki, ahogy most ő nekünk fog segíteni, azért van itt, ígéri. És már át is vált arra a barátságos kvaterkázó hangnemre, melynek „mi, magyarok”-cinkosságával pillanatok alatt megnyerhető az átlagos közönség: mi, itt a Kárpát-medencében…, akik legalább annyira különlegesek vagyunk, mint amennyire önveszejtőek…, és máris olajozottan forgott a kedvenc lemezünk, a kedvenc mesénkkel, melyben a ravaszdi magyarok ugyan sok nagy hőstettet visznek véghez, de sajnos mindig elbuknak. Régen a törökök, ma meg a gonosz multik sanyargatnak minket: nap mint nap letolják a torkunkon az „élelmiszeripar hulladékát”. Előadónk egy pillanat alatt eldönti a vaj kontra margarin vitát, (márka)nevén is nevezi a főbűnöst, amely „csak egyetlen molekulájában tér el a műanyag szatyortól”, hangyairtónak viszont remekül használható.
A rábeszélőnő
A hallgatóság fele csendben ül, a másik fele buzgón hümmög és bólogat. Előadónk lélegzetelállító: mintha csak Aronson „rábeszélőgépe” öltött volna testet. Gyakran vált nézőpontot: hol idézi a múltat, amikor még ő is hibát hibára halmozott az életmódjával: teflonban, kuktában sőt zománcozott lábosban főzött, míg fel nem világosult. Ajjaj, a zománcozottal is baj van? Mi marad? – akad fönn a szemem, de már jön is a válasz: a cég termékei közt történetesen vannak orvosi fémből készült edények is, amelyekben szinte energia nélkül párolódik az étel – aki életben akar maradni, csak ilyenben főz.
Máskor gyengéden ostoroz, amiért nem megyünk szűrővizsgálatra, bekapkodjuk a mérgeket (értsd: gyógyszereket), ahelyett hogy magunkhoz engednénk a „komplementer medicina áldásos vívmányait”. „Persze ezek a gyógymódok nem olcsók! – teszi hozzá kedves fintorral –, de hát azért vagyunk itt, hogy segítsünk!” A jelenlevőknek lehetőségük lesz ingyen hozzájutni ehhez a forradalminak ígérkező terápiához, ígéri, erőt öntve ezzel az immár egy órája türelmesen üldögélő hallgatóságába, hogy az képes legyen még egy promóciós filmet is végignézni arról, hogy a hűdenagyongazdag országbeli cég mennyit beleölt tudományos kutatásokba, csak azért, hogy rajtunk segíteni tudjon. És láthatunk csinos doktornőket, szakállas orvosokat sietni valahol egy jobb világ elegáns üvegfalansztereiben, és gondterhelten pipettákkal matatni és mikroszkópok fölé hajolni. Majd egyszer csak tudóskonferencián találjuk magunkat, immár ismerős arcokkal, és megszólal a magyar orvoslás színe-java, hogy elmondja, mennyire jó az a terápiás módszer, amit a cégtől kipróbálásra megkapott holmi segítségével alkalma volt betegeken kipróbálni. A legtöbben igyekeznek vigyázni a szakmai becsületükre, és ígéretes eszközként beszélnek róla, de akad, aki így fogalmaz: „ez az, ami új reményt ad az emberiségnek”. És adu ásznak előadónk elárulja: Overdose lábát is ezzel gyógyították. Összességében nem hagy kétséget afelől, hogy ez az eszköz itt mindenre jó: magas vérnyomásra, cukorbetegségre, fájdalomra, megelőzhető, sőt gyógyítható vele stroke (és az utáni állapot), infarktus, rák, cukorbetegség… Mi van még, amiben meg szoktunk halni? Az elégedett betegek áradoznak a filmben: rendszeres használata révén járókeretet, naponta szedett maroknyi gyógyszert dobhattak félre, eljött az életükbe a Messiás.
„Nincs egészséges ember…”
A cucc egyébként jó lehet, állapítom meg magamban. Láthatatlan izék mászkálnak benne, amitől, ha naponta kétszer használjuk, belénk költözik a föld gyógyító ereje, persze minden káros mellékhatás nélkül. Érezni nem érzünk semmit (négyen gyorsan ki is próbálhatják a teremben, és hát tényleg nem történik velük semmi), nem hat azonnal – azért kell megvenni. Hinni kell benne, és aztán, mint Lázár, eldobni a mankókat.
Amikor már eluntam a csodás gyógyulástörténeteket, elgondolkodom: hová is jöttem én eredetileg? Felhívtak otthon telefonon, hogy alapítványi támogatásból ingyenes szűrővizsgálaton vehetek részt, amely különleges hőkamerás eljárással felmérve az erek állapotát képes kimutatni az esetleges szív- és érrendszeri kockázatokat. Kétségkívül figyelmeztettek, hogy többórás program lesz, és ebből azért lehetett sejteni, hogy valami termék is előkerül. Ha termékbemutatóra invitálnak, most nem ülnénk persze itt ennyien, de két alapösztön ezúttal is működött: a félelem a betegségtől (nincs egészséges ember, csak rosszul kivizsgált beteg, hallottuk az előadótól), és az egyetemes emberi gyarlóság, miszerint „ide vele, ha ingyen van”. Erre már, ha van egy ígéretes termék, érdemes céget, alapítványt létrehozni. De miért nem kínálják tisztességes áron a piacon, minek ez a szemfényvesztés, alapítványosdi? A délelőtt második felében, miután becsülettel lenyomták az egészségmegelőzésről szóló felvilágosítást, és megvolt a hőkamerás vizsgálat is (vetkőzéssel együtt sem volt több két percnél), erre is választ kapunk: következik a szemfényvesztés – a lényeg, amiért idejöttünk.
Előkerülnek a bűvészkellékek
Van-e kérdésünk, néz körbe az előadó. Csapjunk bele, gondoltam, és megkérdezem, mibe is kerül ez a holmi. Az interneten ott az ára, de mivel annyiért – milliós nagyságrendben – Magyarországon ma nem lehet eladni ilyesmit a köznépnek, kell hogy legyen valami árengedmény. De a rábeszélőnő nem hagy belerondítanom a játékba: „Visszatérünk erre a kérdésre!” – mosolyog bizalomgerjesztőn, és megerősíti, lesznek, akik ma ezt ingyen hazavihetik. És előkerülnek a bűvészkellékek: kaparós sorsjegyek, leragasztott sorszámok, lezárt borítékok, benne az „alapítványi adomány”: erre a napra ötmillió forint támogatás a szerencsés nyerteseknek.
Izzadságszaggal telik meg a levegő. Tényleg nyerni fogunk? Valaki ingyen hazaviheti ezt a klassz jószágot? Bár szentül megfogadtam, hogy semmit nem veszek, de hitelbe sem (mire is?), lelki szemeim előtt lepereg drága cukorbeteg, magas vérnyomásos, stroke-kal fenyegetett rokonaim képe, hozzácsapom magam a rászorulók csapatához a gerincproblémámmal, és már nem is tűnik olyan hülyeségnek megvásárolni a dolgot. Latolgatom, mennyit is volnék hajlandó adni ezért…?
Az első körben leesik 75 ezer az alapárról, kicsit távolabb kerültünk a milliótól, de még azért elég közel. Az első nyertesek kétszázezer engedményt kapnak – senki nem mozdul rá –, a második körben kisorsolt négy ember már több mint félmilliót „nyert”, és ha 400 ezret hozzátesznek, már az övék is a hosszú élet titka. Előadónk biztosít minket, hogy alig több mint 30 százalékos kamattal a cég bankhitelt is intéz.
Izzad a tenyerem, mit tagadjam. A szerencsések immár nemcsak az 525 ezer forintos „nyereményt” kapják, hanem mellé ajándékot is. A dramaturgia csehovi: szerepet kap végre a kék lepellel diszkréten letakart nagy kupac – a csodás életmentő edénykészlet, a nyertes ajándéka. A kezemben pedig ott a nyertes sorszám…
„Csak az jöjjön, aki megoldja…”
És még három sorstársamében. Érdekes, hogy ma mindenki nyert.
„Csak az veheti át a nyereményét, aki meg tudja oldani a fennmaradó 400 ezret – szól nyomatékosan előadónk –, továbbá aki hajlandó részt venni a terápiás eszköz hatásosságát dokumentáló kísérleti eljárásban azzal, hogy háromhavonta kitölti a kérdőívünket, és ha kell, elmondja a tapasztalatait a nyilvánosságnak is. Csak az jöjjön ki, aki megértette a feltételeket!” Hm, gondoltam magamban, a gyógyászati kísérleteket nem az alanyokkal szokták megfizettetni, sőt…! Na és vajon ki fogja kibeszélni a nyilvánosságnak a betegségeit? – nézek körbe. Egy asszony köti meg a vásárlási szerződést. Kicsit csalódott az előadónk, hogy nem akad több a „szerencsések” közül, aki beváltaná a nyereményét. De hát megmondta, hogy itt senkinek nem kell mindenáron vásárolnia.
Egy idős asszony, aki a veszélyeztetett célcsoport minden jegyét hordozza, összemosolyog a lányával: az egyiknek a nyugdíja 110 ezer, a másiknak a fizetése („Örülj lányom, hogy 56 évesen van munkád!”). Az egészségügyben, bólogatnak, persze, hol is másutt!? „Jó, persze, lehetnék még pedagógus is – ismeri el. – De már a nagyapám is műtős volt, és az apám is negyven évig. Én is szeretem a munkámat! Csak hát egészségre nem telik.”
Megkérdem az egyik nyertestársamat, vásárol-e. „Ugyan, úgyse használnám! – rázza a fejét. – Meg különben is… minden érzést megpiszkáltak bennem: megdicsértek, földbe döngöltek, megfélemlíttek, megvigasztaltak, reményt keltettek… nem szeretem az ilyet!”
