Ezzel a bejegyzéssel indult a blogom 2 éve. A 25 éves évfordulóra indítottam, 2013-ban voltam pont ennyi éve a pályán. Valamint vagyok még ma is. Egy szép alföldi kisvárosban dolgozom hűségesen. Most újra megosztom. Íme, hogyan is lettem én ápolónő?
A sokak által emlegetett kommunizmusban születtem, a rendszerváltás előtt egy évvel kerültem ki a nagybetűs életbe. Nem önszántamból, mert én szívesen tanultam volna még tovább, de a sors közbeszólt.
Szüleim szegénységben, de annál nagyobb szeretetben neveltek testvéremmel együtt. Sokat dolgoztak becsülettel, mégis szerényen éltünk. A munka nagy részéből nekünk is ki kellett venni a részünket, ők szinte sosem voltak otthon.Édesanyám gyári munkás, édesapám teherautó-sofőr volt, és mindig úton. Emellett földet béreltünk, állatokat tartottunk. A háztáji munkák nagy része ránk maradt, így már 12 éves koromban egész napokat kapáltam, főztem, és mindent, ami egy háztartásban adódik. Ezzel is segítve szüleimnek, akik sokszor hullafáradtan értek haza.
Ünnepeket a hétvége jelentett, ugyanis ilyenkor együtt voltunk, közösen csináltunk mindent, és én ezt nagyon élveztem. Vasárnapi ebéd után bekapcsoltuk a fekete-fehér tévénket, néztük a régi filmeket, amíg anyuék szundikáltak. Máskor nem nézhettünk tévét, csak mikor ők otthon voltak… Így teljesen mindegy volt, mit sugárzott éppen Imádtam a hosszú, téli estéket is, mikor diót törtünk, paprikát fűztünk, vagy leültünk közösen kártyázni.
Ebben a meghitt családi légkörben el sem tudtam képzelni, mekkora erőfeszítés szüleimnek minket taníttatni. Bármilyen hihetetlennek hangzik, de nem éreztünk nélkülözést. Ha szerényen is, de mindig volt mit enni, néha-néha még ebédelni is elmentünk a helyi csárdába. Megszoktuk, hogy van 2 nadrág, meg 2 pulóver, amire nagyon vigyázni kell, ez teljesen természetes volt. Igaz, a világunk is másként működött, mert nem szóltuk meg egymást az iskolában, ha valaki nem épp a legújabb divat szerint öltözött…
A középiskola, ahova felvettek a nyolcadik után, egyet jelentett azzal, hogy kollégista leszek. A szívem mélyén féltem elszakadni otthonról, kikerülni ebből a biztonságos közegből, de szüleim minden vágya az volt, hogy tanultak legyünk, ha nekik már nem sikerült.
Miért az egészségügyet választottam? Ennek komoly története van…
Még egészen kicsi lány voltam. Lakott a szomszédunkban egy öreglegény. Nagyon szerettem, olyan második nagypapaféle volt számomra. Sok estét töltöttem nála, rengeteget mesélt, játszott velem. Neki nem volt családja, unokája, mégis akként szeretett engem. Emlékszem, mindig kedveskedett valamivel: egy szem rágó, egy csoki, ropi,mézes kenyér. Pici, régi, alacsony parasztházban lakott, egy szoba-konyhás meleg otthonban. Fürdőszobája az nem volt, a szoba sarkában a piciny ablakban volt egy tükör, mindig néztem, ahogy ott borotválkozik…. Kályhában pattogott a tűz télen, mellette a lócán mesélt nekem. Mindennap kijött elénk a sarokra, mikor jöttünk haza az óvodából, majd az iskolából, igaz már nehezen, bottal járt. Rajongásig szerettem…
Egy nap csodálkoztam, hogy nem vár a sarkon. Amikor hazaértem, mondta édesanyám, elvitte a mentő. Anyu szerint nagyon beteg, valószínűleg agydaganata van. 10 éves fejjel nem tudtam, hogy ez súlyos betegség, egyre csak azt kérdeztem, mikor jön haza. Mivel nem voltak hozzátartozói, mi látogattuk, de én sosem mehettem be hozzá, azt mondta apu, kicsi vagyok, nem mehetek…
Folytatás az Ápolónő blogon!
