A cikk szerzője, bloggerünk a Vak vagány Caféblog szerzője, Horváth Nikoletta, aki az RTL Klub közönségszavazásán tavaly az év embere lett. Vele készített interjúnkat itt olvashatjátok!
Az érszűkület nagyon hűséges. Ha egyszer mellénk szegődik, akkor egyrészt folyton érezteti jelenlétét, másrészt nem áll odébb. Se kérésre, se könyörgésre, se dühöngésre. A hasi verőerem került ebbe a cipőbe. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy az alsó végtagokhoz (sem) jut el elegendő vér. Márpedig anélkül a keringés, pláne erőltetés közben, nehézkesen megy…
2012-ben, amikor rám omlott és betemetett az életem, 10 métert sem bírtam megtenni egyhuzamban. Olyan leírhatatlan fájdalmaim voltak, amik szinte megbénították a lábaimat.
A járókelők amúgy is pásztázó tekintetének tüzében kellett összegörnyedve masszíroznom magam, hogy lépni tudjak, hogy végre az elérni kívánt épület négy fala mögé bújhassak. Szégyenemben.
Gyenge, erőtlen vagyok – gondoltam. Ostoroztam önmagamat. Az eset után két hónappal, a kórházi ágyon fekve már tudtam, hogy nem az állóképességem hiánya keseríti meg az életemet. A kórom felütötte fejét, és egy újabb részemet tette küzdőképtelenné. Értágításokon estem át, és a helyzet javult. Már ki tudtam menni a fürdőbe megállás nélkül.
Fotók: Mák Dóra
A fejlődés azonban vért izzadva érkezett csak meg. A doktorok biztattak arra, hogy erőltessem a járást, mert csak akkor javulhat az állapotom. A többi ér ugyanis tágulhat, ezzel tehermentesítve az érintett szakaszt. Ehhez azonban tűrni kellett a fájdalmat. Én pedig lelkileg egy romhalmaz voltam mindehhez. Feladtam. Annyira nagy sokk ért, minden egyes plusz, erőmön, eremen felüli méteren, hogy inkább leültem a fenekemre. Nem kínlódtam tovább. Elegendőnek éreztem a kezelésekkel, az alapbajaimmal járó kellemetlenségeket. Nem hiányzott egy újabb, cipelhetetlen teher.
Fél évig bírtam elviselni – magamat.
Aztán egy havas hajnalon elindultam, vakvezető kutyámmal mancsöltve. Görnyedten, 20 méterenként megtorpanva. Arcomra fagyott a sírás. De a kezemet újra meg újra ökölbe szorítottam és lépkedtem. A combjaim tüzes vasként égettek, a vádlijaim késként tapadtak a csontjaimhoz. S mindez a mai napig így van. Abban a percben, hogy a tűréshatárom vonalához érkezem, a kín átjárja a testemet.
Ilyenkor nagyon furcsa, valószínűleg elmebeteg-lelkiállapotba kerülök. Először megcsóválom a fejem, szusszanok egy nagyot, és szinte feladom. De csak szinte. Mert a következő másodpercben dühödt vadként próbálom feszíteni a húrt. Üvölteni tudnék. A képek a fejemben villódzva váltakoznak: az intenzív osztály, a műtő, a műveseközpont, a sürgősségi, a majdnem halál, az első biciklizésem vakon, az Édesanyám, Lili, a vakvezető kutyám, szeretteim, barátaim…
Ezeknél a filmkockáknál robban szét bennem valami. A főnix, aki már oly sokszor hamvadt el s támadt fel, szárnyra kap, s vijjogva tör a nap felé, hogy aztán porrá égjen. A fájdalom felettiség adrenalinnal átitatott, könnycseppeken úsztatott pillanata magával ragad. Ekkor úgy érzem, hogy nincs lehetetlen, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom tenni, hogy túlélhetem. Egyszeriben az egész életem kerül új kontextusba: túl kell élnem, azokért, akiket szeretek! Euforikusan drámai percek ezek, amelyek homokszemekként peregnek le, gyorsan illannak tova, de nyomukban ott marad az a felülírhatatlan léleklenyomat, hogy mindig van tovább!
Még egy aprócska dolgot megtanultam, hála a keresztemnek. Nemcsak átlépni, hanem értékelni próbálom, a fájdalmat.
Mert amíg ezek a nyilallások tartanak, addig pontosan tudom, hogy élek. Megmásíthatatlanul.
Vannak hasogatások, fájdalmak, amelyek évekre eltűntek az életemből. Izomláz. Egészségesebb koromból rémlett valami, de az érszűkület miatt csupán csak mozaikokból tudtam összerakni az elfelejtett képet. Az erőltetéseknek hála, azonban pár hónapja ismét átjár a végtagfeszegető érzés, de ahelyett, hogy morognék miatta, inkább büszke vagyok rá. Megbecsülöm, dédelgetem. Mert minden pillanata a diadalomat hirdeti, a betegség felett aratott ideiglenes győzelmemet!
Ugyan a háborút nem nyerhetem meg, de az apró csatákban még bizonyíthatok. Ezt tettem, amikor tavaly körbetekertem a Velencei-tavat és a Balatont. És ezt hirdetem minden egyes spinningedzésen is, ahol keserédes táncot járok a testemen végigfutó görccsel. A görccsel, amiért hálás vagyok, ami miatt megkínzott boldogsággal teszem le a voksom a mozgás mellett!
