Minden olyan gyorsan történt. A sokk, a fájdalom szinte elnyomja a képeket… Csupán foszlányok villannak fel: elindult otthonról, igen, késésben volt, mert picinyke fia olyan sírósan kapaszkodott az ágyrácsba, hogy vissza kellett fordulnia felvenni… Puszi, szívem, későn jövök… De hogy ennyire, nem gondolta volna… Piros vagy zöld volt a lámpa? Már nem is emlékszik…
Hallja kábultan, ahogy kopog az eső az ablakon. Nehezen veszi a levegőt, mozdulni sem tud a fájdalomtól… Becsukja szemét, talán az az injekció álmosítja el, amit a nővérkétől az imént kapott… Félálomban érzi, ahogy két műtősfiú lágyan felemeli, óvatosan átteszik egy másik ágyra. Indul az utazás? Elkezd rettegni, nyirkos egész teste..
A következő kép kábult fejében: Vakító fények, zöld csempe a falon… hideg van, fázni kezd… Összemosódnak a hangok, sokan lehetnek itt. Ekkor valaki mellélép, érzi bársonyos bőrét, ahogy megérinti remegő kezét. Kinyitja szemét, egy mosolygós, kedves szempárt lát maga fölött, szinte nyugtató az egész lénye. Angyal? – kérdezi magától, csak ők lehetnek ilyenek…
“Üdvözlöm, én az altatónővérkéje vagyok. A doktornővel mi vigyázunk álmára a műtét alatt” – távolinak tűnik a hang, de megnyugtató. “Ugye nem fogok érezni semmit, fel fogok ébredni?” – kérdezi ijedten, de a mosolygós szempár láttán elillannak félelmei. Az Angyal végig fogja a kezét, ő érzi, ismét átemelik… Egy kényelmetlen, keskeny ágyra – kezén-lábán bilincs kattan…
Riadtan néz fel, de Angyalkája mellette van. “Nyugodjon meg, gondoljon valami szépre. Ha fél, sírva fog ébredni. Halljam, miről szeretne álmodni?” – ekkor hihetetlen, amit érezni kezd… egy mesés kép villan fel emlékeiből… Közben lágyan kéri Angyalkája, szorítsa be az öklét, szúrás következik. Érzi, ahogy siklik a tű szövetei között. “Felkészült az utazásra? – kérdezi a szempár –, akkor kezdjünk el számolni, mire háromig jutunk, már repülünk is. Jó utat!” Egy maszkot kap arcára, bódító levegő jön rajta. Még kettőig sem jut, mikor érzi, valami lehúzza a mélybe…
A teljes cikket az Ápolónő blogon találod!
