A Mensa HunagrIQa révén azonban “mint derült égből napsugár” (Forest Gump), kedvezményes belépőhöz jutottam a 2014-es Pszinapszisra, ahol aztán olyan dolgokkal találkoztam, mint a nagyhírű Dr. Bányai Éva professzor emeritus hipnoterapeuta Módosult tudatállapotok és pozitív szuggesztiók a betegségek gyógyításában című előadása a mellrákból való gyógyulásáról, amely folyamatnak legelején megfogadta: “Mindazt, ami tudást én addig összegyűjtöttem, azt én a saját gyógyulásom érdekében föl fogom használni”. És bizony meg is tette, és megfigyelte saját tudatállapotának változásait, és fantasztikus tapasztalatokkal robbant be az én saját “köztudatomba” gyógyulásával és megállapításaival, csodálatosan határozott, lenyűgözően okos, és mégsem öncélú és magamutogató személyiségével! Mert igen, ő most bizony lassan két évtizedes túlélő, ha jól emlékszem, idén éppen 75 éves, és lenyűgöző, életteli, lendületes személyiség, akinek szerepe és jövője talán éppen napjainkban válik meghatározóvá a rákgyógyításban, tudniillik azóta nagyszabásúan és tudományosan kutatja, vajon jobban hat-e a kemoterápia “pozitív szuggesztiók társaságában”. Meg olyat is csináltam ott, hogy Transztánc rituálé meg Dr. Buda László testtel beszélgetős SzomatoDrámájának előadása..
Miért Pszinapszis?
A Pszinapszis többszörösen összetett szóként nagyjából semmi sem jelent, ennek ellenére óriási ötlet, és kétségkívül megmutatja a diákkori lelkesedésben rejlő elképesztő kreatív potenciált. Mert bizony az eredetileg pszichológus hallgatóknak szánt programot az ELTE diákjai állítják össze és szervezik meg immár 18. éve, megdöbbentő profizmussal, és véleményem szerint szakmai és laikus körökben egyaránt elsöprő sikert aratva. Bizony, a Pszinapszis idén nagykorú lett…
Maga az elnevezés hordozza a PSZIchológia NAPokból képzett mozaikszót, és még valamit: a szinapszist, ami nem, nem azt az írói “értékesítési eszközt” jelenti, amellyel a kiadóknál kilincsel, hogy egyáltalán hajlandóak legyenek ránézni a kéziratára, meg különben is, ARrayaEszter aszonta, hogy az amúgy is szinopszis (amúgy nekem is van ilyen, a Gyeongchuhoz, csak éppen még a kézirat nincs kész…), hanem azt a kapcsolódást, amelyen keresztül az idegsejtecskéink kommunikálnak egymással – találkoznak egymással a kis axonkák (az idegsejt hosszabbik nyúlványa, kvázi vezeték) meg a dendritek (végfácskák, sok picike rövidebb nyúlvány, afféle “elosztó csatlakozók” vagy “routerek”)
“A szinapszisok azok a sejt közötti kapcsolódási helyek, amelyeken keresztül az ingerület egyik sejtről a másikra terjed át, kémiai ingerületátvivő anyagok közvetítésével (kémiai szinapszis), vagy a sejtmembránok szoros kapcsolatainál macula communicans közvetlenül a két szomszédos sejt membránján átterjedő ioncsatornák közreműködésével (elektromos szinapszis)” (Wiki)
S hogy mi köze ennek az egésznek az ősbizalomhoz?
Hát, tulajdonképpen az, hogy végül nem kerestem, és valószínűleg nem is találtam volna munkát, mert valami újba, valami egészen másba kezdtem.
Amikor a kis méhnyakrákocskámmal – egy alig 1cm-es kis “életadó baltásgyilkos” – feküdtem otthon a méhmegtartó Wertheim műtét utáni katéterkényszer és mozgásképtelenség nyomorában, néhány gyógynövényes könyvet olvasgatva azt ígértem magamnak, hogy én bizony gyógyítással fogok foglalkozni, és amint lábra állok, azon nyomban otthagyom a munkahelyemet, amely nyilvánvalóan boldogtalanná tett, és meggyőződésem szerint az ügyvezető igazgató személyének és a Fehérvári úti épület azbeszttartalmának kombinációjával határozottan rákkeltő. Ekkor azonban, megszámolván a rákgyógyítás TB által nem finanszírozott költségeit – úgymint lázcsillapító(!) (igen, ez komoly), katéterek, gyógyszerek, vitaminok, elfogadható minőségű (és daganatos betegek számára esetleg akár jótékony hatású) kórházi ételek, kieső jövedelem, valamint a sokat emlegetett hálapénz – és családom veszteségeit, a hagyományos értelemben vett egzisztenciális félelem volt az erősebb, amely úgy hangzik: “nem lesz pénzem, és akkor elveszítek mindent, és utcára kerülök, meg éhen halok, és mi lesz akkor velem, ha nincsen munkám, és rám szakad az a rengeteg hitelem?”
Ám amikor másfél évvel később ott álltam ismét, diagnózissal a kezemben, elnézve a Duna fölött a végtelen Alföld felé azt mondtam: “ha most meghalok, az elmúlt másfél évem lesz az egyetlen dolog, amivel nem tudok elszámolni, amely alatt meggyógyulhattam volna!” És akkor és ott felébredt az oroszlán, a valódi egzisztenciális félelem, amely azt mondta: nem attól a haláltól kell félni, amellyel a pénztelenség fenyeget, hanem attól, amelyet az anyagi jólétért élt értelmetlen élet boldogtalansága okoz. És én akkor rádöbbentem, hogy elpazaroltam az életemből két évet, és hogy nekem kell önmagamat megvédenem!
Akkor most adódik a másik kérdés: akkor most hogy jön ehhez a Pszinapszis?
Amikor betoppantan a 2014-es Pszinapszisra, éppen helyet kerestem magamnak a világban, és döbbenetesen integráló élmény volt számomra ott és akkor az az első Transztánc rituálé, ahol sötétben, bekötött szemmel, időérzékemet elveszítve három döbbenetesen rövidnek tűnő órát táncolva kerestem a helyemet a világban. Igen, ennek a kérdésnek dedikáltam aznap az estémet, a táncomat, az életemet, és a válasz megérkezett.
Eleinte még figyeltem, hallgattam a zenét, és próbáltam ügyes lenni, mert tudtam, hogy a “nagyok”, a mesterek látnak! Prezentálni kívántam kiválónak vélt ritmusérzékemet és azon az összesen 10 hastánc órán szerzett, de amúgy alapjáraton is szexuális büszkeségem tárgyát képező, erotikusnak vélt cici- és csípőmozgásomat, majd kicsit talán jobban belefeledkezve a táncba bizony lépten-nyomon akadályokba ütköztem. Nekimentem mindennek: falnak, földnek, embereknek… néha függönynek vagy akár nyitott ablaknak is. Elkeserítő volt, hogy a bosszantó tömegben nem bírtam táncolni, és valahol, valami mindig megállított! Ám egyszer csak egy ponton, talán éppen amikor tudatára ébredtem szerencsétlenkedésemnek, és nyomorúságosan “helytelen” helyzetemnek, az akadályok eltűntek, és én táncolni kezdtem, és megdöbbenve fedeztem fel, hogy kezem és lábam is van, meg ujjaim, és igen! Fejem! És én éreztem, ahogy boldogsággal tölt el a testem tudata, az, hogy itt van velem, az enyém, mozog, szeret, táncol… Életben van, és én belakhatom a testem! És van helye! Nekem van helyem! Megtaláltam a helyemet a szobában. És igen, tudtam, hogy megtalálhatom a helyemet a világban is. Döbbenetesen integráló élmény volt.
De vajon mihez is kezdtem ezzel az élménnyel? Megtudhatod a Gyeva blogról!
