Hogyan ápoljuk a betegeket, ha 20 emberre kell figyelnünk?

A megalkotókat csupán spórolási szempontok vezérlik gondolataim szerint, de az vajon eszükbe jutott-e, mivel jár mindez a betegekre és ránk, egészségügyi dolgozókra nézve. Azt sem tudom, mi alapján végezték a számításokat, de nagyon nem is érdekel. Jobban aggaszt az, amivel szembesülünk… 

Én még emlékszem arra, amikor 5-6-an voltunk egy műszakban és 8 órában. Minden nap kipihenten, frissen és mosolyogva mentünk dolgozni, így a beteg egy valóban kedves nővérkével találkozott. Akadt idő arra, hogy leüljek mellé beszélgetni, meghallgatni a félelmeit, kicsit elterelni a figyelmét a betegségéről azáltal, hogy mesélhetett nekem. Így jobban, hatékonyabban, eredményesebben és személyre szabottan történhetett az ápolás, hisz volt ideje kialakulni a bizalomnak, s oldódott a szorongása. Volt időm átlapozni a családi fotóalbumot, igaz, fogalmam sem volt, kiket ábrázol, de neki, a betegnek fontos volt! Apró, kicsiny figyelmességünk magával hozta az erkölcsi megbecsülést is…

Emlékszem arra is, hogy a beteg mobilizálása nem abban merült ki, hogy kiültetem, vagy éjszaka, amikor esetleg kevesebb munka van, megsétáltatom, hanem bizony egy férfi kollégám átsegítette egy kerekes székbe, és mentek egy kört a friss levegőn a csodálatosan parkosított kórházkertben. Igazán emberi volt szerintem!

Megmosolyogtat az a kép is, amikor a délutáni munka után nem rohantunk haza hullafáradtan, hanem leültünk a kertben, bontottunk egy üveg pezsgőt, vidáman, egymást erősítve dolgoztuk fel a napunk nehézségeit, és boldogok voltunk, hogy egy igazi csapat vagyunk! Ezáltal az új kolléganőknek sem jutott eszébe elmenni, máshol munkát találni, mert gyorsan átérezték általunk e gyönyörű hivatás szépségét. Ha bántotta valami, megbeszélhette bárkivel, nem érezte magát egyedül…

Lehetne ez ma is így… De sajnos ma már ott tartunk, hogy nem ápolunk, hanem suhanunk, nem meghallgatunk, csak ott vagyunk, mert azon kattog az agyunk: lesz-e időm mindent megcsinálni, mert kevesen vagyunk. Joggal érzi úgy a beteg, hogy ő csak egy tárgy…

Folytatás a mai helyzetről az Ápolónő blogon!