Álmos, fáradt, kimerült nagyon, de nem tud elaludni… Nehéz heteken vannak túl. A kincse, az élete, a jövője végre itthon van. Megsimogatja, odabújik hozzá. Érzi apró testének melegét, szorosan magához öleli. “Istenem, majdnem elvesztettem” – mondja ki csendesen..
Elég volt egy pillanat, hogy nem figyelt, egy másodperc töredéke alatt megtörtént a baj. Este volt már, ő is fáradt, kicsiny szőkesége mellette ugrándozott. Ahogy szűrte le a tésztát főzés közben véletlenül megbotlott… és a forró víz gyermekére zúdult…
“Az égési osztályra kell szállítanunk” – hallotta az orvos hangját, majd pár perc múlva egy helikopter zúgása nyomta el fájdalmas gondolatait… Könnyein át búcsúzott, fájó tekintettel követte ahogy óvatosan beemelik, és elviszik… S ő csak integetni tudott…
Zúgott a feje, kavarogtak benne a zavaros, önvádló gondolatok… Maga sem tudja hogyan, de azonnal kocsiba ült, remegő lábakkal taposta padlóig a gázt az autópályán… Ijedt és riadt volt, de mire megérkezett kicsit megnyugodott.
Ahogy belépett az osztály ajtaján meglepődött. Biztosan jó helyre jött? “Hova kerültem.. egy magánklinikára? ” – ijedt meg, ezt ő nem teheti meg, neki nincs ennyi pénze… “Nem, magánosztályra nem visznek csak úgy betegeket – folytatta riadt gondolatmenetét –, ez csak állami lehet…” Kiment újra, a biztonság kedvéért megnézte ismét a táblát… Igen, jó helyen jár.
Meglepődött: Nem értette, hiszen itt minden olyan színes, olyan otthonos, nyoma sincs a jól ismert kórházi szürkeségnek. Mintha egy mesebeli helyszínen járna… Az ablakon vidám narancsszínű függönyök, a falakon köszönő gyermekrajzok. A nővérkék sárga-kék-piros ruhában ápolnak, arcukon vidám mosoly, pont úgy, mintha otthon lennének saját gyermekükkel… Tekintetük vidám, őszinte, és kipihent – nem túlterhelt, agyonhajszolt ápolókkal találkozik… Furcsa neki, nagyon furcsa… Folytatás az Ápolónő blogon!
