Valamikor, még a gyermekkorom tájékán találkoztam az igazi ünnep fogalmával… Majd a hosszú évek alatt lassan, de biztosan eltűnt, vagy fogalmazhatunk úgy is: átalakult. Azonban az emlékek nem múlnak el nyomtalanul…
Még mindig őszinte lelkesedéssel várom, hisz az “ünnep” a legszebb szó: mikor kimondjuk, egy bensőséges, kellemes, semmivel sem helyettesíthető érzés járja át lelkünket.
A húsvét is egy igazi családi ünnep volt nálunk. Amely kimerült abban, hogy végre mindenki otthon van. Együtt vagyunk, anyukám sütött, főzött, ettünk finomakat, és sokat beszélgettünk. Ekkor volt alkalom egész napokra összejönni a szomszédokkal, az ismerősökkel, a rokonokkal, s gyakran késő estig hallgattuk egymás történeteit, kártyáztunk, mulattunk – kiszakadtunk a hétköznapokból. Jó volt így együtt lenni… Egy biztos pont volt az akkor is rohanó életünkben… az ünnep!
Ezt az érzés nagyon sajnálom, hogy elveszett, hogy nem tudtam átadni gyermekeimnek. Milyen az, amikor lesed,várod a napot…
Mert hogyan élünk mi, ápolók? Ápolónak lenni annyi, mint adni. De ahhoz, hogy adni tudj, valahonnan el kell venned – a mérleg egyensúlya nem billenhet. Így tehát magunkat adjuk… Ami nem meglepő, mert mikor a pályánkon elindulunk, mindezt előre tudjuk.
Egy olyan világban élünk mi, ahol ünnepek nélkül telnek a napok, s az évek, maximum azt vesszük észre, mintha talán esetenként kevesebb betegünk lenne. Ez az egy-két nap jut arra, hogy kicsit lazíthassunk, teret adjunk egy valódi, emberi ápolásnak, hiszen tudjuk: ha valaki nem lehet otthon, annak komoly oka van! Az ünnep neki is ünnep, még mélyebben érinti lelkileg a betegsége, hiszen nem lehet szerető családja körében, még több odafigyelést igényel. S vannak azok, akiknek már csak mi maradtunk, mi alkotjuk a “családot”, s bizony egy-egy húsvét, karácsony szomorúbban telik nekik.
Ilyenkor fontos feladatunknak tekintjük mindannyian a gyógyítás mellett a lelki megnyugtatást, amely talán könnyebb is, hiszen gyakran érezzük mi, nővérek is át, hogy maga az ünnep tudata létrehoz egy olyan eufóriát, melyet csak Mi és Ők, az ápolt betegjeink érezhetünk, olykor el is érzékenyülünk… Talán könnyebben megérint a siker meleg, simogató karja? Nem tudni, csak azt: Nálunk a sikerélmény nem abból áll, hogy megdicsérnek egy jól megírt ajánlatért: megveregetik a vállad egy sikeres tárgyalás után, mert sok pénzt kerestél, netalán hamarabb érsz célba valakinél: itt a sikered az emberek fátyolos, hálás tekintetéből, szavaiból mérhető egyedül, akiken segítettél, és akik nem felejtik el neked önzetlenséged.
Az út, melyen megállítanak, s megtalálnak bennünket az ünnepek lassító pillanatai, a szeretet útja… Hiszen Ápolóvá válni, ezen az úton egy lépés maga…
A teljes cikket az Ápolónő blogon találod!
