“Mi azok közé a családok közé tartozunk, akiknek a gyereke azért nincs tolószékben, mert szakavatott dévényes kezébe került. Igaz, csak az utolsó pillanatban” – meséli Szepessy Árpádné. Pedig amikor Petit egyéves korában elvittük a gyógytornászhoz, még abban sem voltunk biztosak, hogy szüksége lesz rá. Igaz, 15 hónaposan csak kapaszkodva járt, és csak támaszkodva tudott állni, de ez az orvos és a védőnő szerint ez még belefért a normális fejlődési ütembe. Azt mondták, majd behozza a lemaradását. Én azonban úgy gondoltam, jobb a biztonság, nézze meg egy szakember. Ott, a gyógytornász kezei között azonnal látszott, hogy a bal keze és lába mennyivel rosszabb állapotban van, mint a jobb. Ezután derült ki, hogy oxigénhiány miatt mozgáskoordinációhoz vezető cerebral paresisen esett át, amely hála istennek, csak a mozgásért felelős agyi pályákat érintette, ám azt mondták, jó eséllyel tolókocsi vár majd rá.
Járt volna ingyen – de nem kapta
Peti kaphatott volna a megyei kórházban OEP által támogatott ingyenes dévényes kezelést, de kapacitáshiány miatt csak kéthetente egyszer. Ennél pedig jóval többre lett volna szüksége, így Peti szülei vállalták, hogy fizetik a heti 2-3 kezelést. Ám ehhez minden alkalommal 70 kilométert kellett utazniuk, mert közelebb nem találtak megfelelő szakembert. Ez alkalmanként benzinköltséggel együtt tízezer forintos kiadást jelentett, és naponta négyórás elfoglaltságot utazással együtt, amit csak nagy családi összefogással tudtak megoldani.
“A szülők, a nagyszülők, mindenki minket támogatott, és egy év munka után eljutottunk oda, hogy Peti 28 hónaposan meg tudta tenni az első önálló lépéseit. Akkor éreztem először, hogy oszlani kezd előttem egy önállóan járni nem képes, kiszolgáltatott ember képe” – meséli Peti anyukája, aki azonban úgy érzi, sok szenvedést megúszhattak volna, ha korábban kerülnek szakember elé, és ha a fia hamarabb kezdhet el fejlesztésre járni. Arról nem is beszélve, mi történhetett volna, ha nem tudják kifizetni ezt az óriási költséget.
Szakképzett DSGM gyógytornászhoz járni azonban meglehetősen nagy kiadás. Náray-Kovács Csilla a kedvünkért összeszámolta: Zalán fia fejlesztésére eddig másfél millió forintot költött. Igaz, hozzáteszi, a több mint száz kezelés óriási változást hozott a fia életébe.
“Amikor terhes voltam, az ultrahangok alatt mindig jeleztem, hogy nem mozog sokat a babám, de ezt senki nem tartotta kórosnak.”
Néztem a többi anyuka hullámzó hasát, és éreztem, hogy valami nincs rendben. Igazam volt. Amikor Zalán megszületett, olyan volt a kis teste, mint a tészta. A keze, lába, feje is csak lógott, nem mozdult, légzéstámogatásra volt szüksége, és nyelni sem tudott. De hiába vizsgálták, nem tudták megmondani, mi a baja. Úgy engedtek haza a neurológiáról, hogy semmilyen terápiát nem javasoltak, nem mondta senki, mit csináljunk ezután. Csak annyit mondott a neurológus: van egy módszer, a “Dévény terápia”, na, oda semmiképpen ne vigyük.
A sors fintoraként azonban éppen egy dévényes ismerősük ajánlotta fel, hogy megnézi a babát, és amint kezelni kezdte, Zalán megmozdult, és felemelte a fejét. Életében először. A szülők sírva fakadtak az örömtől, és a következő héttől kezdve heti két alkalommal jártak kezelésre, sok-sok éven át.
“Eddig soha nem számoltam össze, mennyit költöttünk Zalán fejlesztésére, mert soha nem ez érdekelt. De azt tudom, hogy anyagilag szinte belerokkantunk. Ha a nyugdíjas szüleim nem támogattak volna minket, nem tudtuk volna végigcsinálni. Az eredmény azonban minden pénzt megér. A mozdulni nem képes kis újszülött hároméves korára önállóan elindult, és minden fejlődési lépcsőfokon végigment, amin a többi gyerek, csak később. Most már kilencéves, és a felületes szemlélő észre sem veszi, hogy másként jár és mozog, mint egy átlagos gyerek.”
“Öt éven át heti kétszer jártunk a fiammal Dévény-féle gyógytornára – meséli Torma Dóra. – A gyógytornász nemcsak a gyereket kezelte, bennünk is tartotta a lelket. Mondta, hogy legyünk türelmesek, nagyon türelmesek, és tényleg nagyon lassan ugyan, de haladtunk. Marci születése után agyvérzést kapott, és azt mondták, hogy a fejét sem tudja majd felemelni. De én ebbe nem akartam belenyugodni. Már a kórházban túrni kezdtem a netet, és több módszert is találtam, amivel fejleszteni lehet a kicsiket. Többfélét kipróbáltunk, és a Dévény volt az, aminél végül kikötöttünk. Ötéves volt, amikor elindult egyedül járni, anélkül, hogy fogtuk volna a kezét.”
A hihetetlen eredményért azonban sok áldozatot kellett hoznia a családnak.
“Mi az első pillanattól fizettünk a kezelésekért, mert itt a közelben nincs olyan dévényes, ahol fizetné a TB a foglalkozást. Ráadásul utaznunk is kell érte, oda-vissza 80 km, a benzinköltség talán még több is, mint maga az óradíj. Nálunk a család besegít, így meg tudtuk oldani anyagilag, de volt időszak, mikor csak nagyon fogösszeszorítva. Más opciónk nem volt.”
A Dévény-módszer több kórházban ingyen is elérhető – de messze nem olyan gyakran, mint ahogyan szükség lenne rá, és előfordulhat, hogy több hetes, akár hónapos várakozásra van szükség, hogy egy gyerek megkaphassa. Ez pedig egy kisbaba életében nagyon hosszú idő. Az agynak öt hónapos korig van tartalékállománya, amelyet ha nem vesznek igénybe, eltűnik. Érthető hát, hogy a szülők nem szívesen várnak, és pénzt, energiát nem kímélve azonnali segítséget akarnak – ez pedig jelenleg elsősorban magánúton elérhető.