Én most az okokat keresgélem a teljesség igénye nélkül. Kutatom, mert számos társammal imádjuk a hivatásunkat, ez az életünk.
Mindenki sejti ma már, hogy az ápolás egy olyan hivatás, ahol a megbecsültség sem erkölcsi, sem anyagi szempontból nem áll összefüggésben mind a fizikai, mind a lelki megterheléssel. Aki ma ápoló lesz – és sajnos egyre kevesebben, hiszen kevesen látnak benne karrierlehetőséget –, pozitívumként a következőket emeli ki életrajzában: a segíteni akarást, a beteg embertársaival való foglalkozást, aktív hozzájárulását a gyógyításában, illetve a változatosságot. A pályán való elindulás nehéz – a maradás talán még ennél is nehezebb –, hiszen vannak dolgok, melyeket egyszerűen nem lehet megtanulni az iskolapadban.
Végtelen türelem és empátia szükséges ahhoz, hogy nap mint nap oda tudjunk állni a betegágy mellé, és minden egyebet kizárva a maximumot nyújtsuk a rászorulóknak.
Az utóbbi időben drasztikusan csökkent a számunk. Az egészségügyben ma is zajló változásoknak köszönhetőn egyre több a pályaelhagyó, viszont ezzel párhuzamosan kevés az utunkra lépő, és a rajta lelkesen, hivatástudatunkhoz méltóan éveken át haladó.
Hogy bloggerünk szerint mikor kezdődött a probléma? Tudd meg az Ápolónő blogról!
