Egészség

Ápolóként nem tudom azt adni az embereknek, amit kellene

Időnként elemi erővel tör fel lelkemben: úgy váltanék… Gyakran érzem úgy, hogy hiába küzdünk, mégsem érjük el céljainkat, nem is foglalkoznak velünk, most meg mintha teljesen magunkra hagytak volna.

Nem értik meg gondolatainkat sem. Teljes érdektelenséget tapasztalunk, ha felemeljük a szavunkat magunkért és a betegeinkért. Nem értik, mert mi és a betegeink szembesülünk a napi problémákkal. Az elavult infrastruktúra okozta körülményekkel, az elvándorlásból adódó létszámhiánnyal, az elöregedőfélben levő és egyre betegebb társadalom révén megjelenő többletfeladatokkal.

Nem értik, miért érzem úgy én és számos ápolótársam: a jelen körülmények között egyszerűen képtelenség azt adnom embertársaimnak – bármennyire is szeretném –, amit a hivatástudatom követel. Ha egyszer megértené valaki, hogy az ápolás nem egy foglalkozás, nem egy munka, hanem sokkal, de sokkal több annál… Akkor talán más lenne.

A folytatásért kattints az Ápolónő caféblogra!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top