Megértelek, tényleg értem, miért tetted. Nem értek vele egyet, de értem. Most mindenki, aki csak ismert, azt mondja rád, hogy önző vagy, hogy csak magadra gondoltál, és nem voltál tekintettel a környezetedre. Mert ez most fáj nekik, a hiányod fáj nekem is. Mindig várom, hogy megcsörrenjen a telefonom, és beleszólj azzal a fuvolázó hangoddal. Csak annyit kérdezz, hogy “na, mi újság?”, amitől máris mindig jobb lett a nap. Te voltál nekem az, aki fel tudtál dobni, akinek mindig örültem, minden ok nélkül. Talán azért, mert őszinte voltál, és nem akartál semmit senkitől. Téged valóban érdekeltek a körülötted élők. Meghallgattad őket, lelki szemetesládájuk voltál, csak te nem mondtál semmit.
Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, hogy kis mélabúval kezdődhetett.
Sosem voltál az az ugribugri viháncka fajta, komolyan néztél a szemüveged mögül töprengve a világba. Kérdeztél inkább, mint magadról mesélj, de a szomorúság ott lapult a szemedben. Aztán az évek folyamán nőni kezdett benned, egyre több helyet követelve magának a lelkedből. Mintha szürke köd telepedett volna a mellkasodra, behúzta a sötétítőfüggönyt az arcod előtt. Nem láttál már minket, sem azt, mi mindened van. A szürke köd átvette az érzéseid felett az uralmat. Már nem akartál találkozni, ez jel lehetett volna, de azt hittem, csak elfoglalt vagy, hogy ez egy életszakasz, ami majd elmúlik, és mi úgyis olyanok vagyunk, akik évek múlva is jól eltrécselünk egymással, mintha abba sem hagytuk volna. Nem így lett.
A szürke köd feketévé vált benned, és te elmerültél benne, megadtad magad. Mindent reménytelennek láttál magad körül. Azt mondtad, nem vár rád már semmi. Hogy neked már nincs mire várni, nincs miért küzdeni. Apátia, kedvetlenség lett úrrá rajtad. Mosolygós depresszió volt ez, más nem látta, csak mi, akik közelebb voltunk hozzád. Aki ismert, aki együtt dolgozott veled, azt mondja most, hogy nem érti, miért tetted, hiszen olyan nyugodt voltál mindig. Kedves és érdeklődő, akivel öröm volt együtt lenni. Te befelé voltál depressziós. Csináltad a dolgodat, méghozzá jól, minden kötelességedet teljesítetted, elmentél szórakozni, nem mutattad, mi van benned, amikor körülvettek az emberek.
A feketeség otthon, egyedül lepett el, akkor feküdtél csak mozdulatlanul, megbénulva szinte a lelkedben tomboló fájdalomtól.
Néha nekünk megnyíltál, néha bepillantást engedtél a belső küzdelmeidbe. Úgy érezted, nem kellesz, nem vagy jó semmire, tükörbe sem tudtál nézni, annyira gyűlölted magad. Azt gondoltad, hogy az egész életed egy nagy színjáték, amiben szerepeket játszol. Ha az a szereped, te vagy a jó fej srác, a megértő barát vagy kreatív munkatárs. Amikor önmagaddal maradtál, akkor viszont elborított az érzés, hogy mindenkinek jobb lenne nélküled. Hogy amit csinálsz, annak semmi értelme. Nem találtál már célokat magadnak, hogy legyen miért tovább élned.
Nem önzőségből tetted, tudom. Az egész egy gonosz elmejáték eredménye, amiről nem tehetsz, és amit nem tudtál legyőzni magadban. Egyedül nem. Az orvosok segítségét nem fogadtad el, téged ne tömjenek tele gyógyszerekkel. Helyettük az önsegítő könyveket választottad, amik kis ideig mindig segítettek, de végül újra visszazuhantál, egyre mélyebbre. Mondogattad, hogy ne haragudjunk rád, amiért ilyen rossz társaság vagy, hogy még beszélgetni sem lehet veled normálisan. Nem hallottad meg, nem láttad meg, amit éreztünk irántad, hogy veled lenni felszabadító volt, melletted önmagunk lehettünk. Nem vetted észre azt a rengeteg erőt, ami belőled sugárzott ránk, és átsegített a nehéz pillanatainkon. Hogy tudtál segíteni rajtunk, de magadon mégsem?
Az öngyilkosságnak semmi köze az önzőséghez.
Az önző ember csak magára figyel és őrzi a kis életét mániákusan, be van rosálva még a halál gondolatától is, sosem dobná el az életet saját magától. Az önző ember nem foglalkozik másokkal, nem akarja megszabadítani a világot saját magától. Az önző ember nem öngyilkos lesz, hanem átgázol mindenkin, aki az útjába kerül, nincsenek lelkiismereti problémái, nem érdekli, ha megbánt valakit. Annyira semmiképpen, hogy rágódjon rajta és arra jusson, hogy ő nem jó ember. Egy önző szemében önmaga mindig csak jó lehet, akármit csinál, ki tudja úgy forgatni, hogy jól jöjjön ki belőle. Képtelen az öngyilkosságra, mert azzal elismerné, hogy vele bármi gond van, ő hibázott bármit.
Ezzel szemben az öngyilkos azt érzi legbelül, hogy mindent rosszul csinál, nem bírja tovább elviselni saját magát. A saját szemében, a saját szűrőjén keresztül ő nem jön ki jól még a legjobb helyzetből sem, mindig keresi a hibát saját magában. Te is ilyen voltál: magadban bizonytalan, állandóan önmarcangoló ember, aki félt attól, hogy mások lelkébe gázoljon. Aki azt hitte, hogy nem tud jót mondani, jót tenni, és csak árt a környezetének. Azt írtad az utolsó leveledben, hogy jobb lesz így mindenkinek, hogy nem leszel terhére többé a családodnak és barátaidnak. El akarsz tűnni a föld színéről, mert semmi értelme, hogy tovább játszd a szerepedet. Bárcsak meghallottál volna minket, bárcsak eljutott volna hozzád, mennyire szerettünk.
Szeretnélek megölelni és azt mondani, hogy elmúlik. Ha felfogtam volna, hogy ennyire mélyen vagy, mondhattam volna valamit, vagy csak elmeséltem volna azt az indiai mesét, ami talán eltalált volna a szívedig. Neked már nem tudom leírni, de talán másnak, aki hasonló cipőben jár, depresszióval küzd, és nem látja a kiutat, még eljut az üzenet:
“Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele:
»ELMÚLIK«”
