A második masszázsnál megkaptam egy olyan gyilkos masszőrlányt, hogy egy hétig jajongtam utána, és a hátam tele volt kék-zöld foltokkal. Utána 2015-ben már nem mentem a szalon felé, pedig néha éreztem én, hogy jólesne. Az idei évet ismét azzal a felbuzdulással indítottam, hogy most már tényleg nem lehetek ennyire puhány és beszari, igenis annyi belefér a családi büdzsébe, hogy én havonta egyszer elmenjek masszázsra kiropogtatni magam. Ráadásul már úgy éreztem, hogy annyira be van feszülve minden egyes idegszálam, hogy az egész testem nem áll másból, mint apró, sajgó, betokosodott gombócokból.
Úgyhogy szombaton megleptem magamat egy időponttal. Kifejezett kérésem volt, hogy olyan masszőrt kérek, aki által nem kell a családomnak azonnal a temetésemet intézni. Kaptam hát egy mosolygó hölgyet, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi a szalonban, és rábíztam az életemet. Mivel a két évvel ezelőtti térdszalag-szakadásom óta nem szeretem, ha valaki a lábamat buzerálja, még a szeánsz előtt szóltam a csajnak, hogy “no leg, please”, tehát a lábam tilos.
Ő mosolygott, az agyamon átvillant, hogy ez a mosoly “Az” a mosoly, amit én is szoktam a kilencéves fiamnak mutogatni, miközben ő olyan zombikról, robotokról vagy Csillagok háborúja történésekről csacsog nekem, amikről lövésem sincs. De elhessegettem a belém nyilalló hideg fuvallatot és boldogan feküdtem le a földre, egy matracra a masszázshoz.
A folytatásért kattints a Bouvet caféblogra!
