Egészség

Legyőzte a rákot és a meddőséget, most boldog kismama Viktória

Virág Viktóriát nem lehet megtörni. Szó szerint megküzdött a lehetetlennel azért, hogy anya lehessen, kitartása és élni akarása mindenki előtt példaként állhat. Legyőzte a rákot, felvette a harcot az inzulinrezisztenciával, endometriózissal és meddőséggel, túlélte első kisbabája elvesztését, és most boldog kismamaként várja gyermekét.

Most terhes vagy, de rögös volt idáig az út. Mi történt, milyen nehézségekkel kellett szembenézned a babához vezető úton?

Annak idején magam is azt gondoltam, majd ha gyermeket szeretnék, nem lesz akadálya, egy vagy két hónap, és simán összejön. Aztán próbálkoztunk, semmi. Jöttek a különböző termékenységi, ovulációs tesztek, a számolgatások, de továbbra is semmi. Sosem volt problémám a menstruációmmal, 11 éves korom óta rendszeresen érkezett, szinte napra pontosan. Már 11 éves korom óta voltak vérzéskor fájdalmaim.

 Legyőzte a rákot és a meddőséget, most boldog kismama Viktória

Annak idején az volt a természetes, hogy nem mentem iskolába egy vagy két napot, senki nem gondolt rá, hogy ennek hátterében valami más húzódik meg. Így nőttem fel. Természetes volt a fájdalom, a görcsök, melyek sokszor a földre kényszerítettek. Gondoltam, mások is így vannak ezzel, meg hát amúgy sem leányálom ez az egész.

Aztán eljutottam egy olyan pontig, amikor már nem bírtam tovább elviselni a napokat három-négy erős fájdalomcsillapító nélkül, a 30-ból legalább 23 fájdalommal járt. Feküdtem, fetrengtem, hozzám sem lehetett szólni. A fájdalom kisugárzott a derekamra, a hátamra, a méhemre. Orvostól orvosig jártam, semmi.

Aztán egy barátnőm javaslatára jutottam el a mostani orvosomhoz, dr. Nyéky Boldizsárhoz, aki kapásból megállapította, endometriózisom van. Azt sem tudtam, mi fán terem. Gondoltam, szebben hangzik, mint a rák, tehát nagy baj nem lehet. Nagyobb baj nem is volt, csak éppen meddővé tett, műteni kellett. Azonnal. Több hónapos felépülés után sikerült először teherbe esnem. Mondanom sem kell, nem hittem a szememnek. Nem volt örömujjongás, sem karácsonyi kiscipő ajándék, egyszerűen csendben örültem “végre” a babának.

“Az endometriózis, amely világszerte 70 millió, Magyarországon közel 200 ezer nőt érint – egy jóindulatú megbetegedés, amelynek során a normál esetben kizárólag a méhben található méhnyálkahártya (endometriumszövet) kivándorol a méhből. Ez a kóros elhelyezkedésű szövet követi a normális ciklikus változásokat, amelynek következményeként a menstruáció alatt véres váladék gyülemlik fel a méhen kívül.” Forrás
 

A betegségem előtt nem védekeztünk, de nem jött össze. Aztán úgy hozzászoktunk ehhez, hogy eszünkbe sem jutott, hogy teherbe eshetek. Talán túl korán történt, talán rosszkor, sosem tudom meg a választ, de nem tudott megtapadni máshol a méhlepény, csak a méhszájon. A 15. hétben elszakadt, elfolyt a magzatvíz, és megindult a szülés. Azt hittem, akkor belehalok magam is. Fájt minden, a gondolat, az érzés, a szülés, a küzdelem a semmiért, de legjobban az, hogy magamat hibáztattam, hogy mit rontottam el, mit csináltam rosszul, ha nem így teszek, ha nem úgy ülök stb. Borzasztó és idegőrlő volt. Nem is tudom, hogyan léteztem hónapokon át, talán csak vegetáltam, lélegeztem, de nem éltem. Próbáltam túlélni az első halált, de sokkal nehezebben ment, mint annak idején a rákkal megküzdenem. Az gyerekjáték volt. Ott “csak” a testem sínylette meg, de itt a lelkem is.

Aztán valahogy összeszedtem magam. Akartam a gyógyulást, a terveket és azt, hogy anya lehessek. Teltek a napok, a hetek, dolgoztam, abba temetkeztem. Majd a születésnapomon újra egy pozitív teszt. Nem tudtam örülni, mert éreztem, valami nem stimmel. Véreztem, közben szédültem, ülve is már, összeszaladtak a szemem előtt a képek. Méhen kívüli terhességem volt. Ott sírtam el először magam az orvosok előtt. Nem volt mese, újabb műtét és a remény, hogy megmenthető még a petevezetékem.

Csak az altatásból való feleszmélésemkor tudtam meg, egy újabb endometriózis miatt nem jutott le a petesejt a méhembe, s emiatt veszítettem el mindkét petevezetőmet. Ott újra összeomlott a világ. Nem hittem el, hogy velem történik, hogy nem lehet természetes úton gyermekem. Olyan hétköznapi módon mondták, “majd a lombik”, s közben ordítottam volna velük, hogy miért nem értik, tulajdonképpen a nőiességem egyik alappillérén esett csorba, mert ha én lennék Éva, kihalna az emberiség… borzasztó volt a tudat, hogy hiába számolgatok, hiába erőlködök, nem lesz gyermek, így nem. Kidobtam az összes ovulációs tesztet, naptárt, és meguntam a számolgatást. De hogy ne roppanjak össze, azonnal telefonáltam a Kaáliba. Szeptember volt, de csak a következő év májusára kaptam időpontot, akkor is csak konzultációra.

Próbáltam megbékélni az idővel, de az orvosok nem biztattak, magyarul nekem nincs annyi időm. 40 éves vagyok, az endo gyorsan visszajön, és egy újabb műtét a méhemet veszélyezteti, ami már amúgy is tele van hegekkel. Közben kiderült, hogy inzulinrezisztencia betegségem van, és amíg azt helyre nem teszem, ne álmodjak gyermekről. Fél éven át havonta injekciókat kaptam, hogy leállítsák a petefészkem működését, hogy ne térhessen vissza az endometriózis, vagyis klimaxoltam. Újabb kemény hónapok jöttek, mert míg másnak éveken, hónapokon át alakul ki a változókor, addig nekem egy nap alatt. Hidegrázás, hőhullámok, sírás, rosszkedv, depresszió.

 Legyőzte a rákot és a meddőséget, most boldog kismama Viktória
“Az inzulinrezisztencia pontos előfordulását azért is nehéz meghatározni, mert az inzulinrezisztenciát jellemzően csak akkor fedezik föl az orvosok, amikor már a probléma jellegzetes tünetei is megjelennek. Ez pedig akkor történik meg, amikor a nőgyógyász vagy az endokrinológus – főképp menstruációs zavar, meddőség, petefészekciszták, szőrösödés, túlsúly vagy depresszió miatt – elkezd rá gyanakodni. Gyakori az is, hogy az inzulinrezisztenciát a családalapítás időszakában fedezik föl, és pusztán azért derül rá fény, mert a meddőség okát kutatva megmérik a vér inzulinszintjét is.” Forrás
 

Mi tartotta benned a lelket a betegségek és megpróbáltatások közben? Honnan merítettél erőt és kitartást?

Valójában mindig önmagamhoz kellett visszatérnem. Hiába akar bárki segíteni, támaszt nyújtani, semmit sem ér, ha mi magunk nem akarjuk. Küzdő embernek ismernek, így nőttem fel. Természetes volt, hogy nem torpanok meg, hanem végigcsinálom, akármilyen nehéz és rögös az út. Ha elestem, felálltam és leporoltam magam, ha újra, akkor megint. A rákot is úgy csináltam végig, hogy sokan azt sem tudták, beteg voltam. A két-három napos rosszullétek után mentem dolgozni, csináltam a dolgom.

Sosem szerettem, ha sajnáltak, és nem is akartam, hogy szánakozva nézzenek rám. Sokszor hallottam is akár a szemembe, akár a hátam mögött “neki könnyű, mindig mosolyog”. Ez nem jelenti azt, nem borultam ki, nem sírtam, nem kerültem padlóra. Dehogynem! Volt, hogy élni sem akartam, azon gondolkodtam, hogyan csináljam, hogy senki ne vegye észre és ne találjanak rám. De ezek a gondolatok percekig tartottak. Szeretek élni, akartam élni, és tudtam, ezt is végigcsinálom, hogy újra felállok, hogy anya leszek!

Hogyan fogant meg most a babád?

Évek hosszú küzdelme után, lombikeljárással. Sokszor hallottam, “engedd el, ne feszülj be, ne stresszelj rá!”, aztán hogy “simán összejön majd, ennek és annak is így lett babája”. Ilyenkor azt hittem, kikelek magamból, belül őrjöngtem, de bölcsen mosolyogtam és hallgattam, a végén már el sem magyaráztam, amit két perccel korábban elmondtam, hogy nincs petevezetékem. Én tanítsak biológiát? Az első lombik abszolút sikertelenségre volt ítélve. Úgy belemenni, hogy előtte közölték velem, meddő vagyok, ostobaság volt, ma már tudom.

Akartam, persze hogy akartam, de megannyi gátat szabott bennem ez a tudat, az érzés, a “kevés vagyok” érzése, a múlt fájdalmai. Nem dolgoztam fel, nem adtam időt magamnak. De senki nem is mondta, “állj meg, ülj le és pihenj meg”. Én pedig már akartam. Szinte görcsösen, de emlékszem, mikor két hétig otthon voltam, és azt vártam, lesz-e csík a teszten vagy sem, olyan gondolatok jártak az agyamban, hogy nem igazság, hogy nekem nem lehet másként, miért én, miért így… nem tudtam elfogadni sehogy sem.

Aztán azzal nyugtattam magam, az első általában úgy sem sikerül senkinek. A másodiknak két hónapnyi szünet után álltunk neki. Az injekciókat már rutinból böktem, nem fájt semmit, tudtam mi a járás a kórházban, már az anesztes is előre köszönt. Valahogy az elején éreztem, hogy nem sikerül. Így is lett. Még mindig nem voltam készen, csak felálltam, ennyi, de nem indultam el az úton. Azalatt a két hét alatt elolvastam mindent a meddőségről, az inzulinrezisztenciáról, a pajzsmirigyről, mindezek lelki hátteréről. Keményen szembe kellett néznem magammal. Tudtam, hogy ha a teszt negatív, azonnal keresek egy endokrinológust, egy belgyógyászt, és elindulok az öngyógyítás útján. Negatív lett, így telefonáltam, időpontot kértem. Egy percig sem keseregtem, mert már keményen elhatároztam, a következőnek sikerülnie kell, és én mindent megteszek ennek érdekében.

 Legyőzte a rákot és a meddőséget, most boldog kismama Viktória

Lelki eredetűnek érezted vagy csak a sors számlájára írtad történteket?

A rák után is tudtam, és biztos is vagyok benne, a legtöbb betegség lelki okokra vezethető vissza. Itt is mélyen húzódtak olyan lelki “kínlódások”, melyekkel nem tudtam mit kezdeni, vagy nem akartam. Inkább becsuktam a szemem, nyeltem. Sokszor kaptam pofont, sokszor kihasználtak, de ma már megtanultam nemet mondani, ami egy nagyon fontos dolog. Vissza kellett néznem a múltamba is, egészen kicsi koromba, hogy megtaláljam a megfelelő magyarázatot. Nem könnyű egy ilyen út, de ehhez is önmagunk kellünk. Olvashatok ezoterikus könyveket, járhatok kineziológushoz, ha nem hiszek benne, és főleg, ha nem akarok látni. Látnom kellett, és úgy érzem, sikerült helyre tenni magamban dolgokat.

Mit mondanál ennyi tapasztalattal a hátad mögött azoknak, akik hasonló problémával küzdenek?

 Akik hasonló cipőben járnak, mint én, mert sajnos nagyon sokan vagyunk, saját példámból kiindulva tudom tanácsolni, hogy üljenek le magukkal beszélgetni. Nem szégyen segítséget sem kérni, de sokszor olyan egyszerű a megoldás, hogy nem is gondolnánk. Fel kell dolgozni a negatív élményeket, a fájdalmakat, a csalódásokat, legyen ez akár ilyenfajta meddőség, egy baba elvesztése, a sikertelenség. Ezeknek idő kell, nem kevés. De ha ezt nem adjuk meg magunknak, felesleges orvosi beavatkozásoknak tesszük ki magunkat, nem beszélve az újabb csalódásokról, fájdalmakról és az önmarcangolásról.

Mit adott neked ez a rengeteg megpróbáltatás? Máshogy tekintesz azóta az életedre?

Amikor rákos lettem – nem szeretem ezt így mondani, de így kell –, sok mindenen változtattam. A hozzáállásomon, a hitemen, a nézeteimen, egészében magamban. Nemcsak másként tekintettem az életre, annak apró szépségeire, de megtanultam a legfontosabbat, hogy kiálljak magamért, hogy ne hagyjam befolyásoltatni mások által magam, és ne engedjek a kívülről jövő, sokszor sok negatív történésnek. Akkor valahogy könnyebb volt, fiatal is voltam, tele energiával, és nagyon akartam élni, gyógyulni. Nem is volt kérdés, hogy sikerül.

Aztán jött egy időszak az életemben, ami nehéz volt. Új kapcsolat, egy régi feleség, és tulajdonképpen egy új, kapott család. Meg akartam érteni a gyűlölködést, de akadtak dolgok, melyeket nem tudtam feldolgozni, elfogadni, mert én más voltam. Mégis kitartottam, mert ki akartam tartani és mert hittem a szeretet erejében, és abban, az idő mindent bizonyít. Így lett, de ez nagyon sok lelki harcba került, újabb sok elnyomásba és alárendelésbe. 

Hogyan képzeled a szülés utáni időszakot?

Most a 15. hétben vagyok, és valójában még ma sem hiszem el, hogy minden rendben. Természetesen az első babámat is nagyon szerettem és mindig itt lesz velem, de valahogy a mostani bennem dobogó szívhez jobban ragaszkodom, vagy inkább másként. Különös szimbiózisban élünk mi ketten. Még aprócska, alig 15 cm, mégis jelzi, ha valami nem jó neki. Én pedig próbálom figyelni. Beszélgetünk, énekelünk, és várjuk a közös találkozást. Hálás vagyok az anya-magzat kapcsolatanalízisnek is, mert korábban fogalmam sem volt arról, hogy ilyen létezik. De ma már én is átélhetem ezt a csodát, és most is, ha arra gondolok, már az első alkalommal végig fogta kis kezével az ujjam, kicsordul a könnyem, mint akkor. Nem tudom, lesz-e még gyermekem, hiszen negyven múltam, és a lombik nem móka és kacagás, de azt tudom, hogy azt szeretném neki megtanítani és továbbadni, amit magam is megtanultam az úton, a hitet magunkban, a kitartást és az erőt mindenhez.

Már nincsenek félelmeim. Egyelőre még azzal kapcsolatban sem, hogyan fogom először megfogni, hogyan csitítom, ha sír, mert erősnek érzem magam. Építeni akarom a kapcsolatunkat, nem gátakat építeni közénk, meg akarom élni minden csodáját, fájdalmát és a gyakorlatlanságból adódó aggódásokat. Másnak könnyen megy, nekem nehéz volt az út idáig, de nagyon sokat tanultam és ezt is magammal viszem. Nem felejtem el, ami volt, de nem gondolkodom azon, mi lett volna, ha… de abban biztos vagyok, ha végre itt lesz a karjaimban, vagy három napig ömleni fog a könnyem a boldogságtól.

Olvass még az endometriózisról és a meddőségről!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése